16 éves vagyok, és az életkoromhoz képest elég magas, több mint 180 cm. Minden alkalommal, amikor repülőre szállok, tudom, hogy kényelmetlen utazásban lesz részem. A lábaim túl hosszúak ahhoz, hogy kényelmesen üljek, és a térdeim gyakran nekidőlnek az előttem lévő ülés támlájának, ami igazán idegesítő. Az utolsó utam, amit anyukámmal tettem a nagyszüleink meglátogatása után, még rosszabb volt, mint a többi. Gazdaságos osztályon kellett ülnünk, ahol olyan szűk volt a hely, hogy olyan érzésem volt, mintha egy kis ketrecben ülnék. Fel voltam készülve erre a kényelmetlenségre, de nem gondoltam, hogy ennyire rossz lesz. A járat késlekedett, így amikor végre felszálltunk, mindenki feszült volt. A gép tele volt, és a feszültség érezhető volt a levegőben. Leültem az ülésre, és próbáltam úgy elhelyezni a lábaimat, hogy ne érezzem magam egy konzervdobozban, de történt valami. Az előttem ülő férfi, egy középkorú üzletember, úgy döntött, hogy teljesen hátradönti az ülését. Nincs problémám azzal, ha valaki hátradönti az ülését, de ezt tisztelettel kellene megtenni. Talán érdemes lenne megnézni az embert maga mögött, mielőtt ezt megtennéd? Vagy talán nem kéne a székedet úgy tolnod a másik ember térdéhez, ha a hely már eleve szűk? De ő egyszerűen hátradöntötte a székét, mígnem majdnem a térdemre zuhant! Nagy meglepetésemre a térdeim teljesen beszorultak, és úgy kellett ülnöm, hogy elkerüljem a fájdalmat.
Végül udvariasan próbáltam megkérdezni tőle erről: „Elnézést, uram, megemelné egy kicsit az ülését? Itt nem sok helyem van.” Azonban ő még csak rám sem nézett, és azt válaszolta: „Kifizettem ezt az ülést, és úgy ülök, ahogy akarok.” Anyukám, látva, hogy a helyzet nem változik, hívott egy légiutas-kísérőt. A hölgy odajött, meghallgatta a panaszunkat, és próbálta elmagyarázni a helyzetet a férfinak. De ő is elutasította a kérést. Azt mondta, hogy nincs olyan szabály, ami megtiltaná neki, hogy hátradöntse az ülést, és azt tanácsolta, hogy vegyek első osztályú jegyet, ha nem tetszik a helyzet. Anyukám próbálta meggyőzni a légiutas-kísérőt, hogy tegyen valamit, de egyértelműen jelezte, hogy nem tud segíteni. Ekkor úgy döntöttem, hogy magam oldom meg a problémát.
Kivettem egy zacskó perecet anyukám táskájából, és elkezdtem enni, ügyelve arra, hogy ne hagyjak morzsákat mindenfelé repülni. Néhány morzsa a férfi fejére esett. Eleinte nem vette észre, de pár perc múlva láttam, ahogy idegesen próbálja letörölni a morzsákat a válláról és nyakáról. Folytattam, próbálva minden falatot hangosan és rendetlenül megenni, hogy még inkább idegesítsem őt. Végül már nem bírta tovább, dühösen megfordult, és megkérdezte, mit csinálok. Ártatlan arccal válaszoltam: „Ó, bocsánat, ezek a perecek eléggé szárazak. Úgy tűnik, hogy egész felfordulást csinálnak.” Azonnal megkért, hogy hagyjam abba, de én egyszerűen vállat vontam: „Csak eszem a nasimat. Tudod, én is fizettem ezért a helyért.” Az arca azonnal pirosra váltott, és végül, teljesen frusztráltan, feljebb emelte az ülését. Azonnal enyhülést éreztem, amikor a térdeim felszabadultak, és kényelmesebben tudtam ülni.
A légiutas-kísérő, aki diszkréten elhaladt előttem, egy „ügyes volt” pillantást vetett rám. Anyukám mosolygott, és azt mondta: „Okos volt. Talán egy kicsit gonosz, de okos.” Büszke voltam a „győzelmemre”. A férfi abbahagyta az ülés hátradöntését, és nyugodtan élvezhettem a maradék pereceimet. Amikor a gép végül landolt, úgy éreztem, hogy nyertem. A férfi még csak meg sem próbált bármit mondani, egyszerűen felállt és elment, csalódottan. Anyukám rám nézett, és mosolyogva azt mondta: „Tudod, néha fontos megvédeni magad, még ha ez némi problémát is okoz. Bólogattam, és együtt mentünk el a csomagkiadó szalaghoz, azzal az érzéssel, hogy nem számít, mi történt, én megoldottam a helyzetet.
