A 60. születésnapomra úgy döntöttem, hogy egy nagy vacsorát rendezek egy étteremben. A születésnap mindig különleges pillanat az életben, és én is szerettem volna ezt a napot a hozzám közel állókkal ünnepelni. Mindig meleg kapcsolatokat ápoltunk a családunkban, és szerettem volna, ha ez a nap mindenki számára emlékezetes lenne.
Az étterem légköre tele volt örömmel és boldogsággal. Mindannyian élveztük a családi összejövetelt: nevettünk, történeteket osztottunk meg, táncoltunk, és egyszerűen csak örültünk, hogy újra együtt lehetünk. Ez egy olyan pillanat volt, amikor mindenki fontosnak és értékesnek érezhette magát, és természetesen büszke voltam arra, hogy sikerült mindenkit összegyűjteni ugyanabban a helyen.
Azonban minden hirtelen megváltozott, amikor a menyem telefonja eltűnt. Ez váratlan és aggasztó volt. Aggódva odajött hozzám, és megkérdezte:
– Nem láttad a telefonomat? Nemrég még itt volt.
Kétség nélkül elővettem a telefonomat, és gyorsan tárcsáztam a számát. A megszokott csengőhang helyett valami furcsa hangot hallottam, mintha tehenek sétáltak volna át az éttermen. A hang annyira különleges volt, hogy alig hittem a fülemnek. Az ő telefonja volt, és a hang onnan jött.
Észrevettem a telefont a földön, az asztal alatt. Amikor felvettem, alig hittem a szememnek. A telefon képernyőjén olyan szavak voltak, amelyek mélyen megbántottak: „Tehén” és az én fotóm. Ezek a szavak sokkoltak. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak valami vicc. De miért pont a születésnapomon? Miért így történt?
A kapcsolatom a menyemmel, Suzannával mindig jó volt, és próbáltam támogatni őt. Mindig próbáltam közelebb kerülni hozzá: ajándékokat adtam neki, köztük egy arany gyűrűt a születésnapjára, és még a második stúdiómat is felajánlottam neki, amikor ő és a fiam összeházasodtak. Azt hittem, mindent megteszek, hogy kiérdemeljem a szeretetüket és bizalmukat. De úgy tűnik, hogy ez nem volt elég.
Nem volt könnyű számomra beszélni a fiamnak. Éreztem, hogy mennyire nehéz nekem szembenézni azzal, amit láttam. A gombóc a torkomban megakadályozott abban, hogy kimondjam a szavakat, de úgy döntöttem, hogy elmondom neki az igazságot.
– Fiam, láttam valamit a telefonján…
Megszakított, nem hagyott befejezni:
– Anya, ez csak egy vicc volt! Túlreagáljátok, ne vegyétek komolyan. Nem értitek a humort.
Kitépte a telefont a kezemből, és én ott maradtam elképedve, visszatartva a könnyeimet. Egész este mosolyogtam, elrejtve a fájdalmamat és a csalódottságomat. A külső mosolyom ellenére belül hidegnek és dühösnek éreztem magam. Elmentem a mosdóba, hogy egyedül lehessek, és ott nem tudtam megállni – elkezdtem sírni. Hogyan tudták így lealacsonyítani évek gondoskodását és szeretetét? Elviselhetetlen volt.
Másnap már nem tudtam hallgatni. Elhatároztam, hogy beszélnem kell velük, és el kell magyaráznom a helyzetet. Taxit hívtam, és elmentem hozzájuk. Amikor megérkeztem, a fiam meglepődött, hogy váratlanul jöttem.
– Helló, anya! Váratlanul jöttél?
„Mert szükségem van térre,” válaszoltam, próbálva elfojtani a fájdalmat. – Szükségem van sok térre, mert egy nagy tehén vagyok, ugye? – tettem hozzá, érezve, ahogy a keserűség elönt.
– Anya, miért mondod ezt? – kérdezte, nem értve, mi történik.
– Egy hetet adok, hogy összepakolj és elhagyd a házamat. Nem akarom többé látni sem téged, sem a feleségedet – mondtam határozottan, de belül minden összeszorult a fájdalomtól és dühötől.
Két nap múlva elköltöztek. Nem hittem el, hogy minden ilyen gyorsan történt, de már nem bírtam elviselni, amit tettek.
Ma egész családom engem vádol, hogy kicsaptam őket a házból. Azt mondják, másképp kellett volna cselekednem, hogy túlértékeltem a helyzetet. De még mindig nem tudok megbocsátani nekik azért, amit tettek. Nehéz számomra elfogadni ezt a cselekedetet és megbocsátani, mert abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az összes év gondoskodása és szeretete egyszerűen megaláztatásra került.
