Anna vagyok, és gyerekkorom óta küzdök a hajhullással.
Ez egy hosszú és nehéz út volt. Minden azzal kezdődött, hogy megpróbáltam elrejteni a félelmeimet: parókák, kalapok, sálak – mindent használtam, hogy elrejtsen azt, amit hibának, hibámnak tartottam.
A vőlegényem, Jake, hatalmas szerepet játszott ebben az úton. Mindig azt mondja: „Olyan vagy, amilyen vagy, és gyönyörű vagy», és amikor rám néz, elhiszem. Az ő szeretete és támogatása erőt adott, hogy elfogadjam magam.
De ez a történet nem rólunk szól Jake-kel. Ez Avery története, az ő lánya, aki már az elejétől kezdve fényforrássá vált számomra. Avery nyolc éves. Okos, ragyogó és rendkívül érzékeny, tehetsége van arra, hogy megértse az embereket. Amióta találkoztam vele, az életem fontos részévé vált, és arra inspirált, hogy jobb legyek.
Amikor Jake és én eljegyeztük egymást, azt mondtam neki – és magamnak is –, hogy a házasságunk után Averyt a családunkba fogadom. Ez fontos volt számomra: azt akartam, hogy ő is érezze, hogy szeretem és értékelem, hogy tudja, ott vagyok, hogy vigyázzak rá és szeressem.
A házasságunk napján Avery úgy nézett ki, mint egy mesebeli hercegnő. A rózsaszín ruhája lebegett, miközben a tükör előtt pörgött, büszkeségtől és boldogságtól sugárzott.
Viszont volt egy pillanat, ami felkeltette a figyelmemet: még mindig a téli gyapjú sapkáját viselte. Egyáltalán nem illett a ruhához. De Averynek ez nem számított.
Avery Jake mellett állt, mosolygott, mintha egy titka lenne, amit csak azokkal oszthat meg, akik közel állnak hozzá. Minden alkalommal, amikor ránéztem, a szívem megtelt örömmel és büszkeséggel.
A fogadáson a nevetés és a zene töltötte be a levegőt, és a légkör tele volt ünnepléssel és szeretettel.
Egy pillanatban észrevettem, hogy Avery egyedül áll a szoba közepén. A kezében valamit tartott, amit egy szép szalaggal kötöttek, és a tekintete tele volt komolysággal és reménnyel.
Megköszörülte a torkát, majd kimondta a szavakat, amelyek hangosabbak voltak, mint minden zaj a teremben: „Van egy ajándékom neked, Anna.”
A szalag könnyedén eloldódott, és az anyag mintha varázslatosan esett volna le. Megmerevedtem. Amit láttam, sokkolt.
Hosszú, fényes haj volt, amely a derékig ért, és lófarokba volt összegyűjtve. Nem hittem a szememnek. A légzésem felgyorsult, és a gondolataim összezavarodtak.
Avery ismét megszólalt. A hangja határozott volt, annak ellenére, hogy kis teste volt. „Valami különlegeset akartam adni neked, Anna. Ez egy paróka, amit szeretettel készítettek.”
„Azt akarom, hogy legyenek hajad, amik örömet hoznak neked,” tette hozzá, és egy meleg hullám öntötte el a szívemet.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Avery felemelte a kezét, és tett valamit, ami azonnal megváltoztatta a terem légkörét.
Levette a gyapjú sapkáját.
És íme: a hosszú haj helyett, amit olyan büszkén viselt, az új frizurája teljesen más volt. Egy kis bob, aminek a végei finoman rá voltak tekeredve az állára – egy teljesen új Avery volt. De ami a leginkább megdöbbentett, az az volt, amit ez a gesztus szimbolizált.
„Apu elvitt a fodrászhoz múlt héten, és azt mondták, hogy a hajam elég hosszú ahhoz, hogy parókát készítsenek belőle. Elhatároztam, hogy ez lehet a te hajad.”
A világ körülöttem eltűnt, miközben szorosan magamhoz öleltem őt. Abban a pillanatban csak a szeretetet éreztem, szavak nélkül.
„Ez,” suttogtam, visszatartva a könnyeimet, „az a legszebb ajándék, amit valaha kaptam. Nagyon szeretlek, Avery. Te egy rendkívüli lány vagy, és büszke vagyok rá, hogy most már része vagy az életemnek.”
Avery finoman eltolt, és a szemembe nézett. Kicsi kezei megérintették az arcomat. „Én is szeretlek, mama. Te vagy a kedvenc emberem a világon.”
Szorosan magamhoz tartottam Averyt, miközben éreztem, hogy a szeretetem iránta minden egyes pillanattal nő. „Boldoggá tettél, Avery,” suttogtam. És abban a pillanatban rájöttem, hogy az igazi szépség az a szeretet, amit adunk egymásnak.
