A kislány összeszorította a fogát édesanyja sírja előtt, mondván, hogy az édesanyja még él: az emberek nem hittek neki, amíg nem jelentette a rendőrségnek.
Az emberek kénytelenek voltak meglátogatni gyermekeiket a temetőben, a májusi hagyományok szerint. Körülbelül tíz éves volt, sem több. Minden nap ugyanahhoz a sírhoz ment. Érezte a homokot, a kövekhez tapadva, és a homokot az égben:
— Él! Nincs itt!
A látogatók együttérzőn nézték. Mindenki ugyanarra gondolt: fájdalom. Egyszerűen nem tudta elviselni a veszteséget. Már túl késő volt rájönni, hogy az anyja így volt felöltözve.
Egy hét után még egy hét telt el, és a kislány továbbra is járt. Bármi történt is.
A kislány összeszorította a fogát édesanyja sírja előtt, mondván, hogy az édesanyja még él: az emberek nem hittek neki, amíg nem jelentette a rendőrségnek.
A beton tartály elbírja a kavicsot. Egy nap végül felhívtam a rendőrséget.
Egy fiatal rendőr érkezett. Olyan volt, mint egy gyerek.
„Szia,” mondta a hangján.
A kicsim a számítógépnél volt, és az anyám élt: nem hallottam.
A beton tartály elbírja a kavicsot. Egy nap végül felhívtam a rendőrséget.
Egy fiatal rendőr érkezett. Olyan volt, mint egy gyerek.
„Szia,” mondta a hangján.
A gyerek felmelegedett, és jól nézett ki. Az arcát könnyek borították, meztelenül, és egy felnőtt tekintete volt.
„Hogyan lélegzel, ha a föld lélegzik?” – kérdezte.
Az ügynök tűnődött.
„Nem… Ez nem az, amit egy gyerek gondolna.”
„Mondjuk, hogy anyám aludt, miközben repült. De nem csinálhatjuk bármikor. „Egyszer sem!”, suttogta a kislány. „És nem engedték, hogy elbúcsúzzak tőle…”
Az ügynök megnézte a sírt. A föld… Nem ült le, friss volt. Egy lapát hevert mellette…
— Ki mondta ezt?
A kicsim az én számítógépemen volt, és anyám élt: nem hallottam tőle, amíg meg nem érkezett a rendőrség.
— Az emberek, akiknek dolgoztam. Az aranygyűrűs férfi… és a hangos nő. Az is benne van, amikor be van csomagolva.
— Tudod a telefonszámokat?
A gyerek megadta őket. Az ügynök lenézte őket. Volt valami a hangjában, ami miatt a fiatal ügynök nem felejtette el a beszélgetést, miközben a feletteseihez fordult.
— Azonnal nyomozást indítunk. Ennek következtében a kislány anyja, Anna, egy nagy gyógyszergyártó cégnél dolgozott.
Az „esemény” előtt egy héttel majdnem elveszítette az állását. A munkáltató azt közölte, hogy ez „munka hiánya” volt, és „hiba” történt. A felmondási igazolást egy vállalati orvos adta ki.
A szív nem jelent meg a temetésen: az áldozat körül voltak. Nem végeztek vizsgálatot. A rendőrség ragaszkodott az exhumáláshoz. Az eredmény az volt, hogy a terem üres volt.
A nyomozást nem a szövetségi hatóságok végezték. Elkezdtek olvasni a részleteket: Anna, a kislány anyja, nem volt az egyetlen ügynök.
Széles körű trükköt szervezett az ügyek kezelésére: dokumentumokat, hangfelvételeket, pénzmozgásokat, kereteket. Iba bement a bíróságra. De egyik társunk bement.
És így történt egy váratlan incidens, amit egyikük sem tudhatott volna.
Anna-nak nem volt balesete. „Megölte” ezért… a rendőrség döntése alapján.
Aznap, amikor hallottam, hogy megírták, a rendőrség más, ugyanahhoz a céghez kapcsolódó ügyek darabjait is beillesztette.
Ezután sürgős döntés született: Annát bevonni a tanúvédelmi programba.
Mivel a cég vezetése nem számít szivárgásra, szimulálni fogják a halálát. A valóság az, hogy az elejétől fogva üres volt.
Minden dokumentumot be kell nyújtani a bíróságra. Egyetlen gyereknek sem szabad aggódnia az ügy megzavarása miatt. Csak egy dolgot tudott: az anyja nem halt meg.
És igaza volt.
Nem sokkal az igazságszolgáltatás után, amikor az ügy elveszett és a bűnösöket letartóztatták, Anna megjelent a régi ház árnyékában.
