Az emberek nevettek a szegény öregasszonyon a kórház várótermében, mígnem megjelent a híres sebész, és ezt mondta… 😱😨
Egy átlagos hétköznap volt a kórházban. Az emberek a váróteremben elmerültek a gondolataikban — néhányan a telefonjukat böngészték, mások halkan beszélgettek, megint mások csak a padlót bámulták, számolva a perceket a sorukig. Az ápolónők sietve jártak-keltek, az orvosok sorban hívták be a betegeket a rendelőkbe, és minden a megszokott módon zajlott.
Hirtelen furcsa csend telepedett a váróra. Az ajtó lassan kinyílt, és egy idős asszony lépett be a helyiségbe. Viseltes, az idő által kifakult kabátot hordott, és egy régi bőrtáskát szorongatott magához.
A tekintete nyugodt volt, de a fáradtság jól kivehető volt az arcán.
Az emberek kezdtek egymásra nézni. Néhány fiatal suttogni kezdett:
— Tudja, hol van?
— Talán memóriazavara van?
— Van pénze a vizsgálatra?
Az asszony csendben odalépett egy sarokban lévő székhez, és leült, mintha senkit sem venne észre. Nem tűnt elveszettnek, csupán idegennek ebben az új, steril világban, amit modern orvoslásnak nevezünk.
Körülbelül tíz perc telt el, amikor hirtelen kitárult a műtő ajtaja. Magabiztos léptekkel belépett a város híres sebésze — az orvos, akinek a nevét a becsületfalon is feltüntették a bejáratnál. Mindenki ismerte őt — páciensek, diákok, kollégák. Magas volt, komoly tekintetű, zöld műtéti köpenyt viselt, és egy szót sem szólt, azonnal az öregasszonyhoz lépett.
Amikor az emberek rájöttek, hogy ki is valójában ez a rongyokba öltözött idős hölgy, egyszerűen ledöbbentek.
— Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak — mondta a sebész, miközben tisztelettel a vállára tette a kezét. — Sürgősen szükségem van a tanácsodra. Összezavarodtam.
A váróteremben mindenki mozdulatlanul ült. A suttogások elhaltak. Az emberek nem értették, mi történik. Az a férfi, akit általában újságírók hada üldözött, most szinte áhítattal állt az idős asszony előtt.
A csendet a recepción dolgozó egyik alkalmazott törte meg:
— Várjanak csak… Ő a professzor asszony! Az, aki húsz évvel ezelőtt vezette a sebészeti osztályt itt, ugyanebben a kórházban…
És minden a helyére került.
Ez a nő nem csupán egykori orvos volt. Egy legenda volt. Valaki, aki életeket mentett akkor is, amikor még nem léteztek modern műszerek és sebészeti robotok.
És az a híres orvos, aki most előtte állt, az ő tanítványa volt. Azért hívta meg, mert egy olyan esettel állt szemben, amiben nem volt biztos. És tudta: csak ő képes meglátni azt, amit mások nem.
Az asszony felemelte a tekintetét, és halkan válaszolt:
— Akkor menjünk, nézzük meg együtt.
És mindazok, akik az imént még suttogva ítélkeztek, szégyenkezve lesütötték a tekintetüket.
