Azt hittem, mindent tudok a férjemről, amíg meg nem hallottam egy sokkoló beszélgetést az anyja és a nővére között. Amikor Péter végre bevallotta azt a titkot, amit az első gyermekünkről tartogatott, a világom összeomlott, és elkezdtem kétségbe vonni mindent, amit együtt építettünk.
Péterrel három éve voltunk házasok. Egy őrült nyáron találkoztunk, és minden azonnal a helyére került. Okos, vicces és kedves volt, pontosan olyan, amilyet mindig is akartam. Amikor néhány hónappal később megtudtuk, hogy terhes vagyok az első gyermekünkkel, az olyan volt, mint egy csapás a sorsból. Most a második babánkat vártuk, és az életünk majdnem tökéletesnek tűnt.
De a dolgok nem voltak olyan egyszerűek, mint amilyennek látszottak. Amerikai vagyok, Péter pedig német. Eleinte az eltéréseink izgalmasak voltak. Amikor Péter szakmai okokból Németországba költözött, az első gyermekünkkel együtt mentünk vele. Azt hittem, ez egy új kezdet lesz, de nem volt olyan könnyű, mint reméltem. Németország gyönyörű volt, és Péter nagyon örült, hogy visszatért a szülőhazájába.
De nekem problémáim voltak. Hiányoztak a barátaim és a családom. Ami Péter családját illeti, azt mondhatjuk, hogy… legjobb esetben udvariasak voltak. A szülei, Ingrid és Klaus, nem beszéltek sok angolt, de én jobban értettem a németet, mint ahogy azt ők gondolták. A nyelvi akadály eleinte nem zavart. Azt hittem, ez időt ad nekem, hogy jobban megtanuljam a németet és beilleszkedjek.
De aztán elkezdődtek a megjegyzések. Péter családja gyakran jött, főleg Ingrid és a nővére, Klara. A nappaliban ültek és németül beszélgettek. Közben én a konyhában vigyáztam a gyermekünkre, és úgy tettem, mintha nem venném észre, amikor a beszélgetésük rám irányult.
„Ez a ruha… egyáltalán nem áll neki jól,” mondta Ingrid anélkül, hogy halkabbra vette volna a hangját.
„Annyit hízott a terhesség alatt,” tette hozzá Klara mosolyogva.
Ránéztem a kerekedő hasamra, és a kezem automatikusan simította végig a ruhát.
Igen, terhes voltam, és igen, híztam is, de a szavaik fájtak. Úgy viselkedtek, mintha nem érthetném őket, és sosem mutattam ki. Nem akartam jelenetet csinálni, és mélyen legbelül kíváncsi voltam, meddig mennek el.
Egy délután valami még mélyebben megsértett.
„Fáradtnak tűnik,” jegyezte meg Ingrid, miközben teát töltött, Klara pedig bólintott.
„Kíváncsi vagyok, hogyan képes két gyerekről gondoskodni.”
Klara előrehajolt, és halkabbra vette a hangját.
„Még mindig nem vagyok biztos ebben az első gyerekben. Egyáltalán nem hasonlít Péterre.”
Megmerevedtem, pont az ő látóterén kívül álltam. A hasam összeszorult. Rólunk, a fiunkról beszéltek.
Ingrid felsóhajtott.
„A vörös haja… az nem a családunk oldaláról van.”
Klara nevetett.
„Talán nem mondott el mindent Péternek.”
Csendesen nevettek mindketten, én pedig ott álltam, túl sokkosan, hogy megmozduljak.
Hogyan mondhatták ezt? Ki akartam őket kiabálni, megmondani, hogy tévednek, de némán maradtam, a kezem remegett. Nem tudtam, mit tegyek.
A következő látogatás a második gyermekünk születése után volt a legnehezebb. Kimerült voltam, és próbáltam egy újszülöttre és egy kisgyerekre is vigyázni. Ingrid és Klara mosollyal és gratulációkkal érkeztek, hogy támogassanak, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Halkan beszélgettek, azt gondolva, hogy nem hallom őket, és a feszültség szinte tapintható volt a levegőben.
Miközben a babát etettem egy másik szobában, hallottam, hogy halkan beszélgetnek. Odaléptem az ajtóhoz, és figyelmesen hallgattam.
„Ő még mindig nem tudja, ugye?” suttogta Ingrid.
Klara halkan nevetett.
„Persze, hogy nem.”
Péter soha nem mondta el az igazat az első gyermekünkről.”
A szívem kihagyott egy dobbanást. Az igazság? Az első gyerekünkkel kapcsolatban? Miről beszélnek? Éreztem, hogy felgyorsul a pulzusom, és egy jeges félelem hulláma söpört végig rajtam. Tudtam, hogy nem kéne hallgatnom, de nem tudtam ellenállni. Mit akarnak mondani? Tudnom kellett többet, de a hangjuk egyre távolabb ment, ahogy átmentek egy másik szobába.
Ott álltam mozdulatlanul, az agyam zakatolt. Mit nem mondott el Péter? És mi volt ez az „igazság” az első gyermekünkről?
Remegő lábakkal felálltam és Pétert hívtam a konyhába. Béla zavartan lépett be. Nehezen tudtam nyugodt maradni.
„Péter,” suttogtam, „mi ez az egész az első gyerekünkről?”
Az arca elsápadt, a szemei riadtan kitágultak. Egy darabig nem szólt semmit. Aztán mélyet sóhajtott, leült, és az arcát a tenyerébe temette.
„Van valami, amit nem tudsz,” mondta Péter, bűntudat ülve az arcán. Kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de habozott, a tekintetét a földre szegezte.
„Amikor megszülettett az első gyermekünk…” Megállt, mély levegőt vett. „A családom… nyomást gyakorol rám, hogy csináljak apasági tesztet.”
Ránéztem, próbálva felfogni, amit mondott.
„Apasági tesztet? — Ismételtem lassan, mintha hangosan kimondva könnyebb lenne megértenem. — Miért? Miért kellene nekik…?”
„Azt hitték… hogy túl közel volt a vége az előző kapcsolathoz,” mondta törött hangon. „És a vörös haj… Azt mondták, hogy a baba nem lehet az enyém.”
Pislogtam, a fejem forgott.
„Tehát csináltál egy tesztet?”
Péter felállt, remegő kezekkel.
„Nem arról van szó, hogy nem bíztam benned! Soha nem kételkedtem benned,” mondta gyorsan. „De a családom nem akarta feladni. Meg voltak győződve róla, hogy valami gyanús van. Egyre jobban nyomást helyeztek rám. Nem tudtam, hogyan állítsam meg.”
„És mit mutatott a teszt, Péter?” kérdeztem, a hangom egyre erősebb lett. „Mit mondott?”
Nehézkesen nyelt, a szeme tele volt megbánással.
„Azt mondta… azt mondta, hogy nem vagyok az apa.”
A szoba mintha összeszűkült volna körülöttem.
„Mit?” suttogtam, levegő után kapkodva. „Soha nem csalódtalak meg!”
Péter közelebb lépett, türelmetlenül, hogy elmagyarázza magát.
„Ez nekem sem volt érthető. Tudom, hogy a baba minden tekintetben az enyém. De a teszt… negatív lett. Amikor elmondtam a családomnak, hogy pozitív, nem hittek nekem. Be kellett vallanom.”
Elhúzódtam tőle, a testem remegett.
„És te is elhitted? Évek óta? És nem mondtad el nekem? Ez nem lehet igaz!”
Kiabáltam, és úgy éreztem, eltűnik a talaj a lábam alatt.
„Új tesztet kell csinálnunk!”
Péter arca összerogyott, megfogta a kezem, de elhúztam.
„Hogy nem látod ezt?” mondta, miközben az enyémre nézett.
„Az időzítés… Olyan gyorsan kezdtetek el járni, miután véget ért az előző kapcsolatod. Lehet, hogy anélkül estél teherbe, hogy észrevetted volna. A teszt nem változtatta meg az érzéseimet irántad és a fiunk iránt. Nem érdekelt, hogy az enyém-e vagy sem. Veled akartam lenni, ezért habozás nélkül elfogadtam.”
Megráztam a fejem, könnyeim végigfolytak az arcomon.
„Bízni kellett volna bennem,” mondtam remegő hangon. „Sosem hittem, hogy nem a tiéd. Miért is hittem volna? Együtt neveltük fel. Te voltál az apja. Ezt együtt is legyőzhettük volna, Péter, de helyette hazudtál nekem. Titokban tartottad, miközben én teljes tudatlanságban éltem.”
„Tudom,” suttogta Péter, a szemében megbánás. „Féltem. De mindennél jobban akartam egy családot veled. A szüleim folyton kérdeztek, de nem akartam, hogy azt hidd, kételkedem benned. Soha nem kételkedtem benned.”
Hátraléptem, és úgy éreztem, nem kapok levegőt.
„Levegőre van szükségem.”
Péter kezet nyújtott, de elfordultam, és kiléptem a konyhából a hűvös éjszakába. A levegő megcsapta az arcom, de egyáltalán nem csillapította a bennem dúló vihart.
Hogyan tehette ezt?
Az eszembe jutott a fiunk, ahogy Péter születésekor tartotta, és a szeretet, amit neki adott. Amit most mondott, az egész értelmetlenné vált.
Árulva és elveszve éreztem magam.
Néhány percig álltam ott, néztem a csillagokat, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Bár ki akartam kiabálni és sírni, tudtam azt is, hogy Péter nem rossz ember.
Félt.
A családja nyomást gyakorolt rá, és borzasztó hibát követett el, hogy eltitkolta az igazságot.
De egész ez alatt az idő alatt mellettem és a fiunk mellett maradt.
Hazudott, de nem kegyetlenségből.
Megdörzsöltem a szemem, mély lélegzetet vettem.
Vissza kellett mennem.
Nem hagyhattuk, hogy ilyen dolog tönkretegye a családunkat.
Amikor visszamentem a konyhába, Péter az asztalnál ült, az arcát újra a kezébe temette.
Amikor meghallott, felnézett, vörös és duzzadt szemekkel.
„Sajnálom,” suttogta. „Nagyon sajnálom.”
Mély levegőt vettem, és bólintottam.
Idő kell, hogy teljesen meggyógyuljak, de tudtam, hogy nem rombolhatunk szét mindent.
Van egy családunk, és mindezek ellenére még mindig szeretem őt.
„Meg fogjuk tudni,” suttogtam.
„Együtt.”
