Egy élénk londoni úszóverseny után James nyugodt, hosszú New York-i utazásra számított. Kész volt nyolc órát békében eltölteni, zenét hallgatni fülhallgatón keresztül, és elfogyasztani egy harapnivalót. Ám a végzet egészen más meglepetést tartogatott számára. Amint helyet foglalt, két utas közé szorult – testalkata miatt szűkösen érezte magát. Az ablaknál ülő nő legalább olyan fáradtnak tűnt, mint ő, és gyötört, de megértő pillantásokat osztottak meg egymással.
De maga a folyosón ülő nő, nevezzük őt Karennek, tette e járatot valódi kihívássá. Amint Karen helyet foglalt, James érezte, hogy valami nem stimmel. Folyamatosan járt-kelt, mintha nem turista osztályon utazna, hanem a repülőgép egy kényelmetlen zugában. Még mielőtt a gép felszállt volna, már hívta a légiutaskísérőt. „Miben segíthetek, asszonyom?” – kérdezte a személyzet, miközben a gép elérte az utazó magasságot. Karen habozás nélkül válaszolt. „Ez a hely egyszerűen elviselhetetlen! Látja, hogyan csapnak be ezek az emberek engem?” – dühöngött, miközben Jamesre és az ablaknál ülő nőre mutatott.
James, aki 185 centiméter magas volt, már hozzászokott az elégedetlen tekintetekhez, de Karen nem is próbálta eltitkolni ellenszenvét. Rágta, hogy át kell ölteni business osztályra. Amikor a légiutaskísérő közölte, hogy minden hely foglalt, Karen még agresszívebbé vált. Követelte, hogy James és a szomszédja cseréljen helyet. „Nem tudok még harapnivalót sem enni úgy, hogy érintsem ezt az embert!” – mondta, miközben könyökével meglökte Jamest hangsúlyozásként. James grimasszal válaszolt, de próbált nyugodt maradni, remélvén, hogy ez az egész hamar véget ér.
De Karen nem állt le. Újra és újra megnyomta a hívógombot, hánykolódott a ülésén, rúgkapált James lábánál, megbökdöste őt, ahányszor csak alkalma nyílt rá.
James igyekezett megőrizni nyugalmát, de a fáradtság kezdte elborítani. Négy óra elteltével javasolta Karennek, hogy nézzenek meg egy filmet, hátha eltereli a figyelmét. De Karen visszautasította: „Miért nem tartasz diétát?” – sziszegte az ablaknál ülő nőnek. „És foglalj helyet az óriási lábaidhoz!” – tette hozzá lenéző hangsúllyal, miközben Jamesra nézett. A légiutaskísérők is észrevették Karen viselkedését, és egyre bosszúsabbak lettek. Az egyik odament hozzá és figyelmeztette, hogy csak valódi vészhelyzet esetén nyomja meg a segítségkérő gombot. Ám Karen nem hagyta abba a problémakeltést, azt állítva, hogy sérültek az „emberi jogai”.
Amikor a repülőgép megkezdte a leszállást, Karen megszegte az utolsó szabályt: kikapcsolta biztonsági övét, majd felrohant a folyosóra – még mielőtt a „Kapcsolja be biztonsági övét” jelzés elhallgatott volna. Figyelmen kívül hagyta a személyzet figyelmeztetéseit, és egészen az üzleti osztály ajtajáig ment.
Ekkor hangzott fel a kapitány hangja a hangszórókból: „Kedves utasaink, üdvözöljük New Yorkban! Ma egy nagyon különleges vendégünk van a fedélzeten.” Az utasok megkönnyebbülten sóhajtottak, örültek, hogy végre leszállhatnak, és kíváncsian várták, mi lehet ez a furcsa bejelentés. Karen azonban úgy tűnt, mintha elvárná, hogy viselkedését már most értékeljék. Leült, elégedetten mosolygott. Amikor a kapitány kilépett a kabinból, egyenesen feléje indult. „Elnézést asszonyom,” – mondta mosolyogva. „Meg kell állnom, hogy köszöntsem különleges vendégünket.” Karen arca magabiztosságról döbbent csodálkozásra váltott, miközben a kapitány vissakísérte őt a helyére. Minden utas figyelte a jelenetet, miközben udvariasan felszólították őket: „Kedves utasaink, fogadják ülve különleges vendégünket a 42C ülésen!” – hallatszott a hangja. A repülőn először csend volt, majd valaki megtapsolta.
Később mindenki csatlakozott a tapsviharhoz, ami átfordult jókedvű nevetéssé. Karen arca elpirult a szégyentől, amikor rájött, mi történt. Ott ült, pirulva, érezve a többi utas tekintetét rajta – élvezve a visszavágás pillanatát. Amikor James éppen leszállni készült, mosollyal az arcán lépett a kijárat felé. „Ez aztán igazán kielégítő bosszú volt a nyolc órás szenvedésért,” – mondta az ablaknál ülő nőnek. Ő visszamosolygott rá, majd felsóhajtott: „Remélem, soha többet nem látjuk viszont,” – tette hozzá nagy nevetéssel. Így James végül leszállt a gépről, és végre megérezhette az elmúlt nyolc óra terhét levesztő súlyát.
