Egy tinédzser észrevett egy kislányt, aki a járdán ült és sírt. Úgy döntött, hogy odamegy hozzá, de valami váratlan történt. 😲😲
Ilya, a tízéves fiú, imádott a vasútállomásra járni. Ez a zajos, nyüzsgő része a városnak valahogy különlegesnek tűnt számára. Néha a barátaival ment oda, de legtöbbször egyedül. Szeretett leülni egy padra a harmadik vágány közelében, házi feladatot írni, vagy csak nézni, ahogy a vonatok távolodnak – miközben jövőbeli utazásokról álmodozott.
Aznap minden a szokásos módon indult. A nap éppen lenyugvóban volt, az esti szellő lustán fújdogált a peronon. Ilya leült a szokásos helyére, amikor hirtelen valami furcsát vett észre: egy kislány ült a járdán, nem messze, egy lámpaoszlop mellett. Kicsi volt, négy-öt éves lehetett. Erősen szorította a plüssmackóját, és keservesen sírt, ügyet sem vetve a körülötte lévő világra.
Ilya zavarban volt, de úgy döntött, odamegy hozzá – és valami váratlan történt. 😲😲 (Folytatás 👇👇)
A fiú észrevette a síró kislányt az aszfalton. Úgy döntött, hogy közelebb megy hozzá – de valami szokatlan történt.
— Miért sírsz? Egyedül vagy?
A kislány nem válaszolt, csak megrázta a fejét, és még szorosabban ölelte a játékát. Ilya leült mellé:
— Elvesztél? Hogy hívnak?
— Sása… — suttogta. — Anyával sétáltunk… elment jegyet venni, és azt mondta, üljek le ide. De már régóta elment…
Ilya homlokát ráncolta. Több mint fél órája ott volt már az állomáson, de nem látott senkit, aki gyerekkel lett volna.
— Tudod anya telefonszámát?
A kislány bólintott, majd szipogva lediktálta.
A fiú észrevette a síró kislányt a járdán. Úgy döntött, odamegy hozzá – de valami váratlan történt.
Ilya elővette a hátizsákjából egy régi nyomógombos telefont – a szülei „biztonság kedvéért” adták neki. Bepötyögte a számot. Több csörgés után valaki felvette.
— Halló? — egy női hang, ijedten.
— Halló. Itt… itt vagyok a lányával. A harmadik vágány mellett van, az állomáson. Egyedül ül és sír.
— Istenem! — kiáltott fel a nő. — Csak egy percre mentem el jegyet venni, és máris eltűnt! Az állomáson futkostam, a biztonságiakat hívtam!
— Itt van. Minden rendben van — mondta Ilya. — Itt vagyok vele.
Néhány perccel később a nő lihegve futott oda, telefon a kezében, a szemében könnyekkel. Magához szorította a kislányt, miközben újra meg újra ismételgette:
— Sáska, bocsáss meg… bocsáss meg…
A fiú észrevette a síró kislányt a járdán. Úgy döntött, hogy közelebb megy hozzá – de valami váratlan történt.
Mikor minden kicsit megnyugodott, a nő Ilyára nézett:
— Köszönöm. Csak egy másodpercre hagytam ott – és ő valószínűleg rossz irányba indult… Szörnyű. Mi lett volna, ha nem te találsz rá? Ha elüti egy vonat… Köszönöm. Hős vagy.
Ilya csak megvonta a vállát. Egy kicsit zavarban érezte magát, de belül valami új, meleg érzés töltötte el. Egyszerűen csak azt tette, amit helyesnek érzett.
