A fiú felhívta a rendőrséget, és elmondta, hogy a szülei valamit csinálnak a szobában. A rendőrség eldöntötte, hogy kivizsgálja az esetet, és valami borzalmas dologra bukkant.
A hivatalba irányuló hívás olyan hirtelen ért véget, mint amilyen gyorsan elkezdődött.
— Segítség, a szüleim, ők… — szólalt meg a fiú hangja alig hallhatóan, mielőtt a készülékből egy férfi hangja hallatszott:
— Kivel beszélek? Add a telefont ide! — válaszolta az ember.
És aztán csend lett.
A rendőr szolgálatban lévő tagja pillantást váltott a társával. Bár véletlen hívásról volt szó, kötelességük lett volna utánajárni az esetnek. A fiú hangjában azonban – egy fékezetlen félelem, egy remegő hang – valami ennél is jobban megijesztette őket.
A rendőrautó lassan behajtott egy kétszintes ház elé egy csendes környéken. Kívülről minden tökéletesnek tűnt: gondozott gyep, virágágyások, zárt ajtó. De belül furcsa csend honolt.
A rendőrség kopogtatott. Néhány másodpercig semmi. Aztán az ajtó kinyílt, és egy körülbelül hétéves fiú jelent meg a keretben. Fekete haja volt, tiszta ruhákat viselt, komoly tekintete volt – mint egy felnőtté.
— Te hívtál minket? – kérdezte az egyik rendőr halkan.
A fiú bólintott, félrehúzódott, hogy beengedjék, és halkan megszólalt:
— A szüleim… ott vannak. — A folyosó végén levő szoba résnyire nyíló ajtaját mutatta.
— Mi történt? — Mi van a szüleivel? — kérdezte az egyenruhás rendőr, de a fiú nem felelt. A falhoz szorulva állt, tekintete az ajtóra szegeződött.
Az egyik rendőr közelebb lépett a szobához. Társa a fiú mellett maradt. Belépett a szobába – és szíve majdnem megállt attól, amit látott.
A szoba közepén, a padlón, egy férfi és egy nő ült – a fiú szülei. Kezeiket műanyag bilincsek fogták össze, szájukat ragasztószalaggal tapasztották le.
A félelem megjelent a rendőr tekintetében. Egy fekete kapucnis pulcsit viselő férfi állt felettük, jobb kezében egy csillogó kés.
A betolakodó megdermedt a rendőr láttán. A kés enyhén remegett a kezében, ujjai szorították a nyelét. Nyilván nem számított ilyen gyors segítségre.
— Rendőrség! Tedd le a fegyvert! — kiabált határozottan az egyik tiszt, miközben előrántotta a pisztolyát. A társa már ott volt, és a fiút a vállánál fogva biztonságba készült vezetni.
— Állj le! — ismételte a tiszt, miközben előrelépett.
A feszültségteli csend csak néhány másodpercig tartott, de az idő mintha megállt volna. Végül a férfi hirtelen nagyot szippantott, és a kés tompa puffanással esett a padlóra.
Amíg az elkövetőt bilincsben vitték el, a rendőr finoman szabadította ki a szülőket. Az anya olyan erősen szorította magához a fiát, hogy az alig kapott levegőt. A seriff a fiú felé fordult és így szólt:
— Nagyon bátor voltál. Ha nem hívtál volna, másképp is történhettek volna a dolgok.
És ekkor jöttek rá: a túszejtő még csak meg sem próbálta bántani a gyereket – túlságosan kicsinek látta. Ám ez lett a végzetes hibája.
