A férj, aki nemrég özvegyült meg, zavarodottan állt az oltár előtt, vörös és duzzadt szemmel a folyamatos sírástól. Egy hirtelen szívroham ragadta el előzetes figyelmeztetés nélkül feleségét.
A gyász és a temetés káosza közepette próbálta összeegyeztetni a teendőket: fogadni a vendégeket, elintézni az ügyeket és előkészíteni a temetést. Alig bírta elviselni saját kimerültségét.
A temetés reggelén hirtelen észrevette, hogy hiányzik a mobiltelefonja. Mindenhol kereste, megkérdezte a rokonokat, de senki sem tudott semmit.
„Biztos otthagytam valahol” – gondolta, próbálva a szertartásra koncentrálni.
A koporsót lezárták és a temetőbe vitték. Kétségbeesetten erőt kellett vennie magán – a lánya érdekében.
Aznap este, amikor csak ő és a kislány tartózkodtak a hideg házban, egy üzenet érkezett saját számáról:
„Drágám, itt vagyok. Ne hagyd, hogy megtévesszenek.”
Megdermedt. Hideg veríték futott végig a hátán. Ekkor lehetett csak eszébe jutni: talán a temetés közben, amikor még egyszer lehajolt a feleségéhez, a telefon kiesett a koporsóba, mielőtt lezárták.
De… ki küldhette az üzenetet? A felesége halott volt, ez nem volt kétséges. Az orvos megállapította, a halotti bizonyítvány kiállítva.
Reszketve válaszolt:
– „Te vagy az, igaz?”
A válasz azonnal érkezett:
„Hidd el. Nem infarktus végzett velem. Megmérgeztek.”
Mintha a talaj csúszott volna ki a férfi lába alól. A kedves feleségére gondolni… ki kívánhatott neki rosszat?
Újabb kérdés a verejtékes kézzel:
– „Ki volt az?”
Egy rövid, hátborzongató üzenet jelent meg a képernyőn:
„Egy rokon… ugyanabban a házban.”
Körülnézett: az üres nappali, az oltáron pislákoló gyertya. A lánya a szomszéd szobában aludt. Hát ki lehetett? A sógora? Egy rokon, aki mohó volt az örökségért?
Aztán újabb üzenet érkezett:
„Nyisd ki a fából készült fiókot… akkor mindent megértesz.”
Futott a dokumentumait tartalmazó szekrényhez. Remegő kézzel kinyitotta a fiókot. Papírok alatt egy apró tablettás üveget talált, címke nélkül, benne csak néhány fehér tabletta.
Eszébe jutott az előző éjszaka: a férjének az unokatestvére meleg tejjel kínálta. A feleség megitta… és kevesebb mint egy órával később kezdődött az a krízis, ami véget vetett az életének.
A férfi összeesett, verejtékben úszva. A képernyő utoljára felragyogott:
„Védd meg a lányunkat. Ne hagyd, hogy ő legyen a következő.”
Letérdelt a földre, a telefonjába kapaszkodva, könnyek folytak az arcán. Kint a szél süvített az ablak résein át, a gyertyaláng pislákolt, mintha valaki láthatatlan jelenlét lett volna.
A szívének mélyén tudta, hogy a felesége onnan, a túlvilágról vezeti.
Hajnalban a gyógyszeres üveget és az üzeneteket tartalmazó telefont magával vitte a rendőrségre. A nyomozás felfedte az igazságot: a felesége unokatestvére volt, aki az örökség iránti kapzsiságból szervezte meg az egészet.
A tárgyalás napján lánya társaságában állt a bíróság előtt. Az ég kék volt, a fehér felhők lágyan siklottak, mintha valaki mosolyogna onnan fent.
Suttogta a szélnek:
– „Felnevelem a lányunkat, végigjárom a hátralévő utat helyetted.”
És a szívében hallotta a hangját, tisztán és szeretetteljesen:
„Még mindig itt vagyok, örökké.”
