mikor harmincévesen megnősültem, csak egy kis lakásom volt és szerény fizetésem.
A feleségem is egyszerű körülmények közül származott: az egyetlen családtagja az édesapja volt, Velasco úr, egy halk szavú, törékeny alkatú, hatvanas éveiben járó férfi, aki veteránnyugdíjból élt.
Az apósom rögtön az esküvőnk után költözött hozzánk.
És soha nem ment el.
Két évtizeden át nem fizetett sem áramot, sem vizet, sem az élelemért – semmit.
Nem törődött a gyerekekkel, nem főzött, nem takarított.
Volt, aki a családjából a háta mögött gúnyolta őt, „első rangú parazita”-nak nevezték.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez soha nem zavart.
Egy hosszú munkanap után hazamentem, kinyitottam a hűtőt, és csak levegőt találtam benne, miközben ő a nappaliban ült, nyugodtan kortyolgatva a kávéját, mintha a hiány engem nem érintene.
De bármikor, amikor a frusztráció szorította a torkom, elnyomtam.
Ő a feleségem apja – ismételgettem magamban.
Ha kitessékelem, ki fog gondoskodni róla?
Így hát hallgattam.
És keserű voltam.
Egy hideg reggelen elment.
Nem betegség miatt.
Nem ment a kórházba.
A feleségem holtan találta az ágyában, mellette egy félig üres atole (meleg ital) csészéje, az arca nyugodt, szinte megnyugodott.
Kilencvenéves volt.
Nem éreztem azt a fájdalmat, ami térdre kényszerít.
Pont ellenkezőleg – egy furcsa ürességet éreztem, mintha az a szék, ami mindig a sarokban állt, hirtelen eltűnt volna.
Egyszerű temetést rendeztünk.
A feleségem családjában senkinek nem volt pénze arra, hogy drágát fizessen, így mi álltuk a számlát.
Azt hittem, ezzel véget ér minden kötelezettségem felé.
Legalábbis én így gondoltam.
Három nappal később kopogtak az ajtón.
Egy férfi állt ott, sötét öltönyben, aktatáskát tartott, tekintete éles, de kiismerhetetlen.
– Ön Mr. Velasco veje? – kérdezte.
Bólintottam.
Átnyújtott egy piros dossziét.
– Az apósom nevében vagyok itt – mondta. – Végrendelete szerint ön az egyedüli örökös minden vagyonára.
Nevetnem kellett.
– Vagyon? Úgy érted azt a régi papucsot, amit már tizenöt éve hordasz?
Az ügyvéd arca változatlan maradt.
Kinyitotta a dossziét és felolvasta.
Egy 115 négyzetméteres telek, a városközpontban.
Két évvel ezelőtt önre írták.
Egy megtakarítási számla több mint 3,2 millió pesóval.
A nevem volt bejegyezve, mint egyedüli kedvezményezett.
És aztán… egy levél.
Saját kézírásával, ugyanazokkal a szabálytalan vonásokkal, melyeket a bevásárlólistákon és a cetliken ismertem:
„A vejem sokat panaszkodik, de húsz évig adott nekem egy otthont anélkül, hogy éhen haltam volna.
A leányom lusta, és ő viselte az egész család terhét.
Elég soká éltem ahhoz, hogy tudjam, kiben bízhatok.
Soha nem kért tőle egy pesót sem, de nem hagyhatom elmenni úgy az átvilágot, hogy neki bármit is tartoznék.”
A kezem reszketett.
A szavaim összefolytak, könny szökött a szemembe.
Húsz éven át tehertételnek láttam őt.
Nem tudtam, hogy ez a telek egy családi birtok része, amelyről ő csendben gondoskodott, nem tudtam, hogy a nyugdíjából minden pesót megtakarított, és a kamatokat is gyarapította.
Sohasem nyúlt hozzá – sem magára, sem másra – egészen eddig a pillanatig.
Aznap este beültem az oltára elé, az indiai füstölő füstje a levegőben lebegve.
A képe rám mosolygott.
„Tévedtem, apa…” suttogtam.
„Nyugodtan éltél, senkinek sem tartoztál, még annak az embernek sem, aki egykor tehernek tartott téged.”
És abban a pillanatban az a keserűség, amit húsz éven át viseltem, elmúlt, és valami sokkal nehezebb lett… és sokkal értékesebb
