Holnap feleségül veszem Laurát, azt a nőt, aki türelmesen várt rám három éven át. Minden készen áll; a két család a legapróbb részletekig megszervezte az esküvőt.
De egy kitörölhetetlen árnyék nehezedik a szívemre: Mariana emléke, az első feleségemé, aki négy évvel ezelőtt autóbalesetben hunyt el.
Az a nap úgy égett bele az emlékezetembe, mint egy sebhely. Mariana kora reggel a piacra ment, hogy ebédet készítsen apám halálának évfordulójára. Aztán megszólalt a telefon, és összedőlt a világom:
„A felesége balesetet szenvedett… Mindent megpróbáltunk, de nem élte túl.”
Amikor megérkeztem a kórházba, a teste már halott volt. Az a kedves mosoly, amit annyira szerettem, még mindig ott volt az arcán. Abban a pillanatban minden összeomlott bennem. Egy évig csak árnyéka voltam önmagamnak.
A ház, amit szeretettel építettünk, hideg és néma hellyé vált. Valahányszor kinyitottam a szekrényt, és megéreztem az ismerős illatát, könnyekben törtem ki.
A családom és a barátaim könyörögtek, hogy lépjek tovább. De csak a fejemet ráztam. Meg voltam győződve róla, hogy többé nem érdemlek senkit, és hogy soha többé nem fogok szeretni.
Aztán megjelent Laura.
Egy új barát volt, öt évvel fiatalabb nálam. Soha nem volt tolakodó, soha nem követelőző. Finom gyengédséggel azt az érzést keltette bennem, hogy a szívem még mindig meleg. Amikor elárasztottak az emlékek, csendben mellém ült, és teát nyújtott át. Amikor az utcazaj emlékeztetett a tragédiára, megfogta a kezem, amíg újra lélegezni tudtam.
Három éven át soha nem követelte, hogy felejtsem el a múltat. Csak várt – végtelen türelemmel – hogy készen álljak megnyitni a szívemet. Új remegést éreztem a szívemben. És úgy döntöttem, feleségül veszem.
De mielőtt ezt a lépést megtenném, el akartam látogatni Marianához. Megtisztítani a sírját, füstölőt gyújtani, és elmondani neki, hogy tovább kell lépnem. Hinni akartam abban, hogy bárhol is legyen, velem van. Ő is ezt akarta volna: a boldogságomat.
Ezen az estén esett. A temető csendes volt, csak a szél suttogott az eukaliptuszfák között. Fehér krizantémokkal, egy kis terítővel és néhány gyertyával közeledtem a sírjához. Ahogy letettem a virágokat, suttogtam:
„Mariana, holnap mást veszek feleségül. Ha még velem lennél, azt akarnád, hogy valaki mellettem legyen. Soha nem felejtelek el, de tovább kell lépnem… Laura túl sokáig várt.”
Egy könnycsepp gördült le az ujjaimon, miközben letisztítottam a sírkövet. Hirtelen könnyű lépteket hallottam magam mögött.
Megfordultam: egy harmincas éveiben járó, vékony nő állt ott, vékony kabátba burkolózva, szélfútta hajjal, szomorú tekintettel.
„Sajnálom, nem akartam megijeszteni önt,” mondta bizonytalan hangon.
Bólintottam, és letöröltem a könnyeimet. „Semmi baj… Valakihez jött látogatóba?”
Egy pillanatig habozott, majd a mellette lévő sírra pillantott. „Igen.” „A húgomhoz. Négy évvel ezelőtt halt meg autóbalesetben.”
Megállt a szívem. A sírkövön ez állt:
Gabriela Ramírez – 1992–2019.
Ugyanaz a nap, amikor Mariana meghalt.
„A húga ugyanazon a napon halt meg, mint a feleségem,” mondtam ki nehezen.
Megdöbbenve nézett rám. „A felesége… ugyanazon a napon?”
Bólintottam, és elmeséltem, mi történt. A szeme könnyekkel telt meg, miközben fehér liliomokat helyezett el a húga sírján.
„Aznap Gabriela egy barátnőjével utazott… Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó útja,” suttogta.
Ott álltunk csendben, egymás mellett, két idegen, akiket ugyanaz a bánat kötött össze. Amikor végül elköszönt tőlem, halkan azt mondta:
„Isabel vagyok.”
„Daniel,” válaszoltam.
Hosszan beszélgettünk az elveszített szeretteinkről. Isabel mesélt Gabrieláról: tele élettel, reménnyel, a zenéje iránt szenvedélyes.
Én Marianáról meséltem, a kedvességéről és önzetlenségéről. Szomorúság ült a szemünkben, de egy finom gyengédség is, miközben megosztottuk emlékeinket. Másnap Laura és én összeházasodtunk, családunk és barátaink körében. A helyet fehér fény világította meg, és mindenki az újra megtalált boldogságunkat ünnepelte.
De Isabel képe a temetőben mélyen bevésődött az emlékezetembe.
A sors, mindig titokzatos, összehozott minket.
Kiderült, hogy egy olyan cégnél dolgozik, amely együttműködik az én vállalkozásommal. Egy megbeszélésen alig hallhatóan mondta ki a nevem:
„Daniel…”
Munka után elmentünk kávézni. Isabel bevallotta nekem:
„Gabriela halála óta a munkába menekültem. De vannak éjszakák, amikor ok nélkül sírok. Abban a temetői pillanatban éreztem először, hogy nem vagyok egyedül a gyászomban.”
Hallgattam, és éreztem a köztünk lévő láthatatlan köteléket: egy megosztott bánatot. De tudtam, milyen veszélyes ez a kapcsolat. Én házas voltam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy összezavarodjak.
Többször találkoztunk. A beszélgetéseink egyre hosszabbak és bensőségesebbek lettek. Olyan dolgokat is elmondtam neki, amiket soha nem mondtam Laurának, és ez kezdett összetörni engem.
Egészen addig az estig, amikor már nem tudtam tovább hallgatni.
Mindent bevallottam Laurának: a találkozást a temetőben, a beszélgetéseinket, a szoros kapcsolatot Isabellel.
Hosszú ideig csendben maradt. Azt vártam, hogy dühös lesz. De végül nyugodtan azt mondta:
„Daniel, három éve várlak. Nem félek Isabeltől. A szerelem nem könyörület vagy véletlen; döntés.
Csak azt akarom, hogy legyen bátorságod kiválasztani, amit valóban akarsz. Ha vele vagy boldogabb, elengedlek.”**
Szavai átdöfték a szívem, akár egy kés.
Ekkor értettem meg: az igazi szerelem nemcsak a sebek megosztásáról szól, hanem a bizalomról, az áldozatról és a hitről is.
Attól a naptól kezdve korlátoztam Isabellel a kapcsolatot csak szakmai ügyekre.
Úgy döntöttem, Laurával maradok. Mert megértettem, hogy a múltnak a helyén kell maradnia, és az a nő, aki valóban segített újjáépíteni az életemet, már itt van velem.
Néha, a csend pillanataiban, eszembe jut Isabel szomorú tekintete és a kérdése:
„Valakivel vagy, aki csak a sebeidet emlékezteti, vagy valakivel, aki segít meggyógyítani azokat?”
És rájöttem: a találkozásunk nem egy új szerelem kezdete volt. Az a jel volt, hogy nem kell egyedül viselnem a fájdalmat.
Laurával vagyok. Vele tanulom meg igazán élni.
Azóta megváltozott az életem. Nem a szerelmi háromszög miatt, hanem mert megtanultam értékelni a jelent, elfelejteni a múltat és továbblépni.
