Mildred soha nem volt az a típus, aki segítséget kér, még a nehéz időkben sem. Annyira független volt, hogy nyugodt méltóságát még az iskolai könyvtárosi nyugdíjba vonulása után is megőrizte. Most szerényen élt egy kis tampai lakásban, nyugdíjára és családja szeretetére támaszkodva – különösen unokája, Clara szeretetére.
Clara volt az öröme. Tizennyolc évesen kedvességgel és lehetőségekkel teli volt. Közeledett a ballagás, és vele együtt a szalagavató bál is. Mildred pontosan tudta, mit jelent egy ilyen mérföldkő. Több volt ez egy bálnál: egy emlék, egy átmenet a felnőttkorba.
Amikor Clara bejelentette, hogy nem megy el a szalagavatóra, Mildred szíve összeszorult.
– Nagyi, a szalagavató nem fontos – mondta Clara telefonon. – Otthon maradok, és anyával nézek filmeket.
– Drágám, ez egy egyedülálló élmény – válaszolta Mildred halkan, visszaemlékezve a saját báljára – arra az estére, amikor néhai férje egy kölcsönzakóban bűvölte el őt.
Clara sóhajtott. – Nincs kísérőm. És a ruhák túl drágák. Nem éri meg. – Letette, mielőtt Mildred válaszolhatott volna.
Mildred csendben maradt, kezében még mindig a telefon. Túl jól ismerte Clara szívét. Tudta, hogy nem közönyből mondott le róla – hanem önfeláldozásból. Kevés volt a pénz, és Clara nem akarta terhelni sem az anyját, sem a nagymamáját.
Aznap este Mildred kinyitott egy kis fa dobozkát, amit a szekrényében rejtegetett. Benne néhány bankjegy volt, amit a temetésére tett félre. De ahogy nézte, rájött: ennek a pénznek talán nagyobb értelme lenne most örömöt szerezni, mint később bánatot enyhíteni.
Másnap reggel Mildred gondosan felöltözött – levendulaszín blúzát vette fel és a kedvenc kézitáskáját –, majd felszállt a buszra, és elindult Tampa elegáns bevásárlóközpontjába. Határozottan lépett, botja halkan kopogott a fényes padlón, míg el nem ért egy csillogó báli ruhákat árusító butikig.
Egy magas eladónő fogadta. – Üdvözlöm. Beatrice vagyok. Miben segíthetek? – pillantása végigfutott Mildred egyszerű öltözékén.
– A kisunokámnak keresek báli ruhát – mosolygott Mildred.
Beatrice ajka enyhén megrándult. – Az áraink pár száz dollártól kezdődnek. Nincs bérlés, csak vásárlás.
– Értem. Meg tudná mutatni a legnépszerűbb modelleket?
Az eladó vállat vont. – Ha szűk a keret, talán a Target jobban megfelelne.
A szavai fájtak. Mildred mégis végigsétált az állványok között, ujjai végigsimították a selymet és csipkét. Beatrice keresztbe font karral követte őt.
– Csak nézelődöm – mondta Mildred halkan.
– Csak hogy tudja, kameráink vannak. Nem szeretném, ha valami véletlenül belecsúszna abba az öreg táskába – tette hozzá Beatrice mosolyogva.
A sértés mélyen megbántotta. Mildred halk méltósággal válaszolt: – Úgy látom, itt nem vagyok szívesen. – Megfordult és kisétált, könnyei elhomályosították a látását. Odakint kiborult a táskája, tartalma szétszóródott a járdán. Letérdelve, hogy összeszedje, próbálta elnyomni megaláztatását.
– Asszonyom, jól van? – szólalt meg egy hang. Mildred felnézett, és egy egyenruhás fiatalembert látott guggolva mellette. Leonard Walshnak hívták, rendőrkadét volt, alig idősebb Claránál.
Ahogy segített neki, Mildred azon kapta magát, hogy mindent elmesél neki – Clara önfeláldozását és Beatrice kegyetlenségét. Leonard arca elkomorult.
– Ez elfogadhatatlan. Menjünk vissza.
– Ó, nem akarok bajt – tiltakozott Mildred.
– Ez nem gond – biztosította Leonard. – Ön vásárolni jött. Ennyi az egész.
Együtt tértek vissza. Beatrice hangneme azonnal megváltozott, amikor meglátta az egyenruhás fiatalembert, de Leonard határozott maradt.
– Vásárolni jöttünk. Kérem, bánjon tisztelettel ezzel a hölggyel. – Panaszt tett az üzletvezetőnél is, aki gyorsan előkerült, hogy bocsánatot kérjen.
Mildred tovább nézelődött, míg meg nem látta a levendulaszínű ruhát gyöngyös vállakkal: egyszerű, elegáns, tökéletes. Az üzletvezető, hogy kiengesztelje őt, kedvezményt ajánlott fel. Leonard ragaszkodott hozzá, hogy a felét ő fizesse ki, Mildred tiltakozása ellenére.
Odakint Mildred megfogta a kezét. – Ön egy bátor fiatalember, Leonard Walsh. A világnak több ilyen emberre van szüksége.
Leonard elpirult, majd elmosolyodott.
– Jöjjön el Clara ballagási ünnepségére – tette hozzá Mildred. – Lesz torta. És egy lány egy gyönyörű ruhában.
Leonard nevetett. – Megtiszteltetés lenne.
Azon a hétvégén Clara ragyogva táncolt levendulaszín ruhájában.
– Nagyi, ez tökéletes!
– Te vagy tökéletes – suttogta Mildred. – Most menj, táncolj, és gyűjts emlékeket.
Clara engedelmeskedett, és a bálterem egyik sarkában egy fiatal kadét csendes büszkeséggel figyelte őt – élő bizonyítékaként annak, hogy a kedvesség képes megváltoztatni egy életet.
