Minden reggel etettem egy magányos fiút — titokban, hogy a vezetőség rá ne jöjjön.
De egy nap nem jött el: a fiú helyett fekete autók álltak meg a kávézó előtt, és a levél, amit a katonák adtak át, teljesen összetört.
Minden reggel elrendeztem a csészéket, letöröltem az asztalokat, és úgy tettem, mintha minden rendben volna.
A körülöttem lévő világ mintha egy végtelen körbe ragadt volna — ugyanazok az arcok, a kávé illata, az ajtó fölötti csengő hangja.
Egy nap észrevettem a fiút. Kicsi volt, körülbelül tíz éves, és egy hátizsákot cipelt, ami látszólag nehezebb volt nála. Mindig pontosan 7:15-kor jött, leült a legtávolabbi sarokba, és csak egy pohár vizet rendelt.
A tizenötödik napon egy tányér palacsintát tettem elé.
— Véletlenül túl sokat készítettünk, — mondtam, mintha csak egy félreértés lenne.
Hosszan nézett rám, aztán halkan azt mondta:
— Köszönöm.
Azóta minden reggel reggelit vittem neki. Soha nem mesélte el, ki ő, vagy hogy miért van egyedül, szülők nélkül. Egyszerűen csak evett és mindig megköszönte.
Aztán egy nap nem jött el. Még vártam, az ajtóra nézve, míg hallottam a motorok zaját kint. Négy fekete jármű állt meg a bejárat előtt. Egyenruhás férfiak léptek be, és csendben átadtak egy levelet.
Amikor elolvastam az első szavakat, majdnem elejtettem a tányért. Halálsötét csend lett a kávézóban.
Még emlékszem arra a napra. Reggel 9:17 volt. A levegő mintha sűrűbbé vált volna kint — négy fekete autó állt meg az ajtó előtt. Egyenruhás férfiak léptek be a terembe, lépésről lépésre, mintha nem papírokat, hanem valaki sorsát hozták volna.
Egyikük odalépett hozzám, levette a sapkáját, és azt mondta, keresi azt a nőt, aki minden reggel etette a fiút. A szám kiszáradt. „Én vagyok az,” feleltem.
Elővett egy összehajtott levelet. Alig remegett a hangja.
A fiú neve Ádám volt. Az apja katona volt. Szolgálat közben halt meg.
Halála előtt ezt írta: „Köszönöm a kávézóban dolgozó nőt, aki etette a fiamat. Ő adta meg neki azt, amit a világ elvett tőle — azt az érzést, hogy valaki még mindig emlékszik rá.”
Amikor befejeztem a levél olvasását, a kezeim alattomosan remegni kezdtek. Minden megállt körülöttem — még a kanalak sem csilingeltek tovább. A katonák tisztelegtek. Én pedig ott maradtam, szó nélkül, képtelen voltam megszólalni.
Nem tudtam sokáig felocsúdni abból a napból. Újra és újra elolvastam a levelet, mintha attól tartottam volna, hogy a szavak eltűnnek, ha elengedem. Néha úgy éreztem, visszajön majd — ugyanazzal a hátizsákkal, ugyanazzal a félénk mosollyal.
Néhány héttel később kaptam egy újabb levelet. Ugyanattól a tiszttől. Benne egy rövid üzenet és egy fénykép: a fiú, ugyanaz, a fűben ül egy egyenruhás férfi mellett.
Kiderült, hogy apja egy barátja fogadta örökbe — egy katona, akinek az apja egykor megmentette az életét.
„Most már van otthona. És gyakran emlékszik arra a nőre, aki minden reggel etette” — állt a levél végén.
