Amíg a kórházban voltam, az anyósom úgy döntött, hogy nálunk ünnepli a születésnapját. 40 embert hívott meg, és a mosatlan edényekkel meg a rendetlenséggel maradtam. Dühös voltam, és úgy döntöttem, hogy bosszút állok rajta 😲😢
Amíg a kórházban voltam, az anyósom úgy döntött, hogy nálunk ünnepli a születésnapját. 40 embert hívott meg, és a mosatlan edényekkel meg a rendetlenséggel maradtam. Dühös voltam, és úgy döntöttem, hogy bosszút állok rajta.
Amikor sürgősen a kórházba szállítottak vakbélgyulladás gyanújával, sosem gondoltam volna, hogy ez műtéttel és három napnyi infúzióval és fájdalomcsillapítókkal fog végződni.
Miután megműtöttek, az orvos szigorúan figyelmeztetett: semmi megerőltető fizikai tevékenység, nem szabad nehéz dolgokat emelni, és nem állhatok sokáig, hogy a varratok ne nyíljanak szét. Arról álmodoztam, hogy hazamehetek, lefekszem a saját ágyamba, és végre jobban leszek. De amit az ajtó kinyitásakor láttam, teljesen lefagyasztott.
Piszkos csizmanyomok borították a padlót, a nappaliban összegyűrt szalvéták, üres üvegek és feldöntött poharak hevertek. A konyhában egy hegy mosatlan edény, az asztalon odaszáradt ételmaradék, ragacsos padló és alkohol szaga.
Úgy éreztem, mintha egy hurrikán söpört volna végig a házon. Csak álltam ott, hitetlenkedve, és akkor vettem észre egy kártyát a hűtőn: *„Boldog születésnapot, anya!”* Ekkor minden világossá vált.
Amíg kórházban voltam, az anyósom úgy döntött, hogy nálunk ünnepli a születésnapját. Negyven vendéget hívott meg, bulit rendezett a mi költségünkre, majd elment, rám hagyva az egész rémálmot.
Éreztem, ahogy a düh elönti a testemet. Tudtam, hogy kiabálni felesleges lenne — csak annyit mondott volna: *„Nem baj, hiszen család vagyunk.”* Ezért másképp döntöttem. Elhatároztam, hogy leckét adok neki — és íme, mit tettem 😲😨 (Folytatás az első kommentben 👇👇)
Először mindent lefotóztam: minden tányért, minden lábnyomot, minden üveget. Eltávolítottam az időbélyeget, hogy pontosan látszódjon, mikor történt minden.
Aztán elmentem a szomszédokhoz. Az egyik nő azt mondta, hangos zenét hallott, és látta, hogy autók állnak meg a házunk előtt. A másik szomszéd látta, hogy az anyósom személyesen fogadja a vendégeket. Ennyi elég volt.
Amíg a kórházban voltam, az anyósom úgy döntött, hogy nálunk tartja a születésnapját, 40 embert hívott meg, és én maradtam a mosatlan edényekkel és a rendetlenséggel. Dühös voltam, és úgy döntöttem, hogy bosszút állok.
Felhívtam egy takarítócéget, és rendeltem nagytakarítást: szőnyeg-, ablak- és háztartási géptisztítást.
Amikor a munka elkészült, megőriztem az összes számlát — beleértve a gyógyszerek és a taxi költségét is, amit hívnom kellett, mert a varratom elkezdett viszketni a stressztől.
Ezután leültem az asztalhoz, és írtam egy rövid, tárgyilagos levelet:
Kedves anyós
A kórházi tartózkodásom alatt, a műtét után, születésnapi ünnepséget tartottál a házamban. Az esemény után a ház nagyon rossz állapotban maradt.
Csatolom a károkat dokumentáló fényképeket, valamint a takarításról, vegytisztításról és gyógyszerekről szóló számlákat. A teljes összeg 62 700 000 rubel. Kérlek, tíz naptári napon belül térítsd meg.
Üdvözlettel,
[az én nevem]
Mindent kinyomtattam: a fényképeket, a számlákat és magát a levelet, majd ajánlott küldeményként elküldtem tértivevénnyel. Egy második példányt a férjem íróasztalára tettem — magyarázat nélkül.
Három nappal később az anyósom felhívott. A hangja remegett a dühtől. Azt kiabálta, hogy *„megszégyenítem a családot”* és hogy *„nem így bánik az ember a rokonaival.”*
Nyugodtan válaszoltam:
– „Nem így bánik az ember a családjával, hogy bulit szervez a házában, miközben műtét után lábadozik. Csak kártérítést kérek.” – és letettem a telefont.
Egy héttel később pontosan az a pénzösszeg érkezett meg a számlámra, amit a levélben feltüntettem. Megjegyzés nélkül.
Azóta soha többé nem rendezett bulit a házunkban.
