— Hé, öreg! — gúnyolódott Kostyán, egy magas és izmos fickó, aki a nyakán tetoválással rendelkezett. — Miért reszketel? Félsz, hogy ma éjjel megfulladsz a kis tablettád nélkül?
Az öreg hallgatott. A alsó emeletes ágyra ült, a falnak támaszkodva, kezében egy fémtálkát tartott, amelyben már kihűlt a tea. Kinézete alapján körülbelül hetvenöt éves lehetett, ősz hajú, sovány, színtelen szemekkel. Panteley Ivanovichnak hívták.
— Válaszolj, nagypapa! — dühöngött Kostyán, közelebb lépve. — Vagy azt hiszed, hogy csak azért, mert hetven éves vagy, tisztelni fognak itt? Itt a tiszteletet nem az életkor, hanem a tettek szerzik meg!
— Én… nem keveredem mások ügyeibe, fiam — mondta halkan az öreg. — Én már teljesítettem, ami az életemben a részem volt, most már csak a vég felé tartok.
— Ha! Fiam! — kacagott Kostyán. — Nem vagy az apám, te öreg szar. A ti fajtákat egy kézzel kezelném…
Hirtelen kitépte a tálkát a kezéből. A fém hangja visszhangzott a cellában…
A fémcsésze végigrepült a betonon, hangosan nekivágódott az asztallábnak, és kilöttyentette a kihűlt teát. Egy pillanatra még a suttogások is elcsitultak a cellában: mindenki a saját büntetési idejével és emlékeivel volt elfoglalva, és senki sem akart Kostyán és a düh között lenni.
— Nos, Panteley — motyogta valaki a felső ágyból — elküldik az ápolóhoz, ott majd melegíted a teát…
Panteley Ivanovich nem emelte fel a tekintetét. Csak csontos ujját végighúzta a nedves asztalszélen, és az ingujjával felitatta a cseppet. Olyan ember volt, aki pillantással kér bocsánatot, és csenddel köszön. Nem volt benne félelem nyoma, és ez még jobban bosszantotta Kostyánt.
— Hallottad, nagypapa? — lépett még közelebb. — Itt, aki nem mozog, azt könnyebb rugdosni. Értetted?
A szavak a levegőben lógtak, mint egy nedves lepedő. A szomszédos ágyon Syoma az Ács lehajtotta a fejét, és Tigran úgy tett, mintha egy kopott sakk-készlettel játszana: a fehér királynő helyén egy gomb volt, a fekete helyén egy csikk, de a játék minden éjjel folytatódott. Az idős cellatársak ragaszkodnak a családi játékokhoz, hogy ne engedjék szétfolyni gondolataikat a plafonon.
— Értettem, fiam — mondta végül Panteley Ivanovich, és óvatosan felemelte a csészét. Ajka megremegett, legyen szó hátfájásról vagy emlékekről. — Csak ne zajongj. A falak vékonyak. Közeleg az éjszaka.
Kostyán elmosolyodott, és az asztal túlsó végéhez ment, nem felejtve el könyökével félrerúgni a nagypapa kenyérdarabját a székről. Az öreg, anélkül, hogy nagyot sóhajtott volna, lehajolt, felszedte, lefújta a port, és félretette. Még meg sem ette: csak ott hagyta, mint egy nyitott könyvet, hogy visszatérhessen hozzá.
A csend hívására a mennyezeti lámpa, melyet fémrács vett körül, kialudt, és egy szürke árnyék téglalap maradt. Valaki felsóhajtott, megfordult; valaki az párnába imádkozott; valaki más fejből suttogott verseket, remélve, hogy a szavak csónakként szolgálnak a vihar átvészeléséhez.
Kostyán általában azonnal elaludt: mély, pimasz álom, óriási horkolással és szégyentelen álmokkal. De azon az éjszakán az álom úgy jött, mintha résen keresztül szivárgott volna. Eleinte minden úgy ment, mint mindig: felnyúlt a felső ágyba, a kezét a feje mögé tette, fütyült magának, felülről figyelte kis erődítményét — a széket, a csomagot, a félig megivott leveses csészét —, és belemerült az álomba.
Két óra múlva hirtelen elhallgatott a horkolás. A csend, mint egy állat, figyelmes lett. Alul először Syoma az Ács hallotta: szokása volt, hogy bármilyen zajra felébredjen — szabadidejében fűrésztelepet őrzött, és a benzinért felelt. Syoma a sötétben ült, és hallgatózott: Kostyán mozgott. De furcsa volt — nem káromkodott, senkit sem hívott. Mozgása tompa volt, mintha a saját mellkasával küzdene.
— Hé, halljátok? — suttogta Syoma. — Ott… furán lélegzik, mint egy törött fújtató.
Valaki felsóhajtott: „Hagyjuk, kevesebb panaszkodás.” De Syoma hangja kitartó volt. A cellákban gyorsan megtanulják megkülönböztetni az üres izgalmat a valódi veszélytől.
— Panteley Ivanovich… — Syoma az alsó ágy szélét érintette. — Valami történik vele.
Az öreg már nem aludt. Feküdt, és a sötétséget nézte, mint egy kút, hallgatva, ahogy a szomszéd mellkas ritmusa felborul, ahogy a pánik nő. Ismerte ezeket a hangokat, nem könyvekből. Negyven évvel ezelőtt a falu járóbeteg-állomásán három egymást követő őrben volt része, egy csomag kekszben, egy petróleumlámpával és egyetlen EKG készülékkel, ami akkor működött, ha enyhén megütötted a fogantyú alatt. Tudta, hogyan válnak a belső szervek néha megriadó madarakká. És hogyan lehet meggyőzni őket, hogy maradjanak.
— Syoma, gyújtsd meg a fényt.
Ő engedelmeskedett, és egy házi „gyertyát” kapcsolt: vatta egy gemkapocsba tekerve, egy darabka szappan — gyermekkor, szegénység és kitartás illata.
A láng remegett, megvilágítva Kostyán sötét arcát. Nagy, magabiztos, pimasz — de most furcsa: kékes ajkak, izzadt halánték, kerek szemek, amelyek levegőt keresnek, mint aki valakit a tömegben keres, de nem talál.
— Nyugodj, nyugodj — mondta Panteley Ivanovich, mintha egy csikót próbálna megnyugtatni. — Ez pánik és szív. Lélegezz lassan. Nézz rám.
Kinyújtotta kezét, és Kostyán széles kezét a sajátjával takarta, száraz, mint a bükkfa. Bőr a bőrön: öregség és fiatalság, félelem és tapasztalat. Ebben a kapcsolatban több erő volt, mint bármilyen fenyegetésben.
— Levegő… — fújta ki Kostyán, próbálva felemelkedni. — Nem… elég…
— Hozzatok vizet — mondta az öreg röviden. — És… igen, a tablettám. A zsebben, Syoma. Belső, bal.
— Meg fogod gyógyítani? — nem tudta megállni Tigran. — De ő…
— Gyorsan — ismételte nyugodtan Panteley Ivanovich. — Aztán beszélünk.
Az „öreg” soha nem beszélt feleslegesen, így amikor kért, általában hallgattak rá. Syoma belenyúlt a felakasztott kabátba, megkereste a kemény blisztert a gondosan behajtott sarokkal, és a kerek tablettát az öreg tenyérébe tette.
— A nyelv alá — mondta Panteley. — Ne nyeld le. Lélegezz velem. Egy… kettő… — megfogta Kostyán tekintetét, és tartotta, mint aki megállít valakit a szakadék szélén. — Így. Ne siess. Most nem hős vagy főnök vagy. Ember vagy, Kostya. Csak ember. Engedd meg magadnak, hogy az legyél.
Kostyán, aki hozzászokott mások légzését irányítani — elfojtani a pánikot, félelmet keverni a beszélgetésbe — először az életében parancsot adott magának. Nézte az öreg, fakó szemeit, gonoszság nélkül, és egy pillanatra szégyent érzett a csésze rugdosása miatt, a nevetés miatt, a „öreg szar darab” miatt. Szégyent és megkönnyebbülést érzett.
— Még egyszer… — mondta az öreg. — Még egyszer. Rendben. A ritmus egyensúlyba kerül. Nem hiába hallgattam az embereket annyi évig.
— Ki vagy te? — kérdezte Kostyán rekedten.
— Orvos — válaszolta röviden. — Egyszer. Mentőápoló. „Isten keze”-nek hívtak. Aztán kezdődött egy másik élet, papírok, aláírások, ügyészségek… Nos. Nem fontosabb, mint a légzésed.
Nem mondta el, miért van börtönben. Nem volt ideje hosszú történeteknek. Csak tovább tartotta a másik kezét — nem vaskos erővel, hanem nyugodt kötéssel, mint egy horgonykötél, ami a hajót a parthoz rögzíti.
Tíz perc múlva Kostyán arca kissé kipirult. Syoma elkezdte letörölni az izzadságot egy koszos ronggyal, néha csendben keresztet vetve. Tigran, visszatartva a lélegzetét, hirtelen rájött, hogy minden éles vicce papírvágókések voltak: csak papírt vágnak, itt hús, csont, szív volt — minden valóságos.
— Jobban érzed magad? — kérdezte Panteley.
Kostyán bólintott, meglepődve, amikor könnyeket fedezett fel a szempilláin. Pislogott, mint egy gyerek, akitől elveszik a kalapot, és elfordította a tekintetét.
— Te… miért…? — nem talált szavakat, végül a legegyszerűbbet mondta: — Miért?
— Mert rajtunk kívül nincs senki a szobában — felelte az öreg. — És ha nem segítünk egymásnak, ki fog? Erős vagy. Sok mindent vállalsz magadra. Tudni, hogyan fogadjuk el, jó. De tudni adni, hasznosabb. Emlékezz erre, Kostya. Nem nekem — neked.
Elengedte a kezét. A lámpa pislogott, mintha titkot hallott volna, majd ismét kialudt. Az éjszaka újra bezárult, mint a víz. De most más csend lebegett: nem fenyegetés, hanem pihenés.
