Másnap reggel mindenhol ugyanaz a cím volt:
„Helyi ápolónőt bántalmazással vádolják — bizonyítékokat találtak a kertjében.”
Lydia háromszor olvasta el a címet, mielőtt végre megkönnyebbülten felsóhajtott.
A konyhaasztalnál ült, félig meztelenül, munkára készen, a háttérben halkan szólt a televízió.
Halkan dúdolt, miközben a riporter nyugodt, tárgyilagos hangja töltötte be a szobát.
Konyhai eszközök
„És ezzel véget ért az élő közvetítés.”
A rendőrség több aggasztó tárgyat talált Marlin Blake, a délkelet-portlandi 42 éves autószerelő otthonában.
Az áldozat, egy kiskorú lány, állami védelem alá került.
Lydia kikapcsolta a tévét.
„Állami védelem alá helyezve” — ez a kifejezés elvileg a biztonságot jelentette, de ő már túl sok hasonló helyzetben lévő gyermeken segített ahhoz, hogy tudja, mi várja a kislányt: kihallgatások, orvosi vizsgálatok, szociális munkások.
És egy trauma, amely soha nem múlik el teljesen.
Az iskola folyosóin suttogások visszhangoztak. A diákok Emily nevét mormolták, mintha szellem lenne.
Lydia legszívesebben rájuk szólt volna, hogy hagyják abba — hogy emlékeztesse őket: Emily nem egy történet, hanem egy ember.
Ehelyett egyenesen Harper igazgató irodájába ment, ahol Dalton nyomozó várta.
A nyomozó olyan volt, mintha a hetvenes évekből lépett volna elő: hivatásos, óvatos, tapasztalt tekintetű férfi, akinek szigorúságát csak a fáradtság enyhítette.
— Carter asszony, — mondta egy halvány mosollyal — nagyon köszönjük, hogy értesítette a rendőrséget. Maga nélkül a kislány talán már nem élne.
Lydia egyszerre érzett megkönnyebbülést és félelmet.
— Mit találtak pontosan? — kérdezte.
Dalton habozott.
— A gyepen volt egy lezárt fészer. Odabent megfigyelőberendezések és füzetek.
Rögzítették azt… amit tett. Még idő kell, míg mindezt feldolgozom.
Lydia lehunyta a szemét, és megpróbálta kitörölni emlékezetéből a ház képét: halványkék, tágas épület, poros karamellszínű postaládával.
— Hol van most Emily?
— Nevelőszülőknél. Biztonságban van. De nem beszél sokat. Családi játékok.
Aznap éjjel Lydia nem tudta kiverni a fejéből a képet.
Látta maga előtt Blake házát, most már rendőrségi szalaggal körbezárva.
Minden ugyanolyannak tűnt, mint mindig: a kivilágított tornác, a virágcserepek a lépcsőn.
És éppen ez a hétköznapiság volt a legijesztőbb.
Két héttel később Lydia hívást kapott Tara Nguyentől, a szociális munkástól.
— Emily megkérdezte, meglátogathat-e. Mostanában csak néhány emberben bízik — mondta Tara.
Amikor Lydia megérkezett a nevelőcsaládhoz — egy szerény, fehér bungalóba Beavertonban —, Emily a kanapén ült, görnyedten, egy plüssjátékot szorongatva.
Az arca sápadt volt, de a tekintete találkozott Lydiáéval: sebezhető, de elszánt.
— Azt mondtad… — suttogta Emily.
— Igen, — felelte Lydia, mellé ülve. — Megígértem, hogy biztonságban leszel.
Emily bólintott, miközben a könnyei lecsorogtak az arcán.
— Azt akartam mondani… találtam valamit. Nem emlékeztem mindenre, amíg meg nem mutatták a szobát. Azt hittem, én tehetek róla.
— Nem a te hibád, — mondta Lydia határozottan. — Semmi sem a te hibád.
Emily ekkor először sírt úgy, hogy nem a félelem miatt, hanem mert végre meghallgatták.
Kint a téli eső halkan kopogott az ablakon.
A kis nappaliban két ember ült: egy tanítónő és egy diák, akik megpróbáltak hinni abban, hogy a szörnyek legyőzhetők — még azok is, akik túlságosan is ismerősek.
