„Azért jöttem egy állásinterjúra anyukám helyett” – mondta egy sárga ruhás kislány, miközben egyedül lépett be a multinacionális cég épületébe.
„Azért jöttem egy állásinterjúra anyukám helyett” – ismételte meg a sárga ruhás kislány – senki sem tudta volna elképzelni, mi következik…
Az Ellison cég előcsarnoka ragyogott a reggeli fényben, a hatalmas ablakok és a napsütésben csillogó polírozott márvány. Teljesen átlagos kedd volt – az öltönyös alkalmazottak sürögtek-forogtak, névkitűzők a mellükön. Aztán kinyíltak a forgóajtók.
Egy kisgyerek lépett be, alig nyolc éves lehetett. Kopott sportcipő, nagy oldaltáska, copfok, amelyek eltakarják az eltökélt arcát.
A biztonsági őr, James kíváncsian nézte őt.
– Kislány, eltévedtél? – kérdezte.
A kislány felemelte az állát, és határozottan mondta:
– Azért jöttem egy állásinterjúra anyukám helyett.
A recepciós felhúzta a szemöldökét a meglepetéstől, és egy aktatáskás férfi zavartan elmosolyodott, azt gondolva, hogy viccről van szó. De Clara nem mosolygott.
– Clara Wilson vagyok – mondta. – Anyukám, Angela Wilson a vezető elemzői pozícióra jelentkezett. Ma nem tud eljönni, ezért én képviselem őt.
A recepciós megpróbálta közbevágni, de Clara visszaszólt:
– Ő minden este gyakorol, még a második műszaka után is. Én kívülről tudom a beszédét. Adják meg neki a lehetőséget.
Csend lett. Egy magas férfi, szürke öltönyben, közelebb lépett.
– Richard Hale vagyok, az operációs igazgató – mondta.
Lehajolt hozzá, nyújtotta a kezét, és halkan kérdezte:
– Miért gondolja, hogy az édesanyja nevében beszélhet?
Clara válasza megdermesztette a hallgatóságot.
Suttogások futottak végig a teremben, miközben a kis termetű Clara a székén ülve követte az igazgatót a tárgyalóba. A terem hatalmas volt, emléktáblákkal díszítve, a mahagóni asztal a fényben csillogott. Három kép figyelte őt csendben.
Margaret, a humánerőforrás-vezető, ráncolta a homlokát. – Mr. Hale, ez nem a szokásos eljárás. Egy gyermeket nem szokás meghívni állásinterjúra.
Richard nyugodtan válaszolt:
– Amikor egy gyermek a világ terhét cipeli a vállán, hallgatni kell rá – mondta Richard.
Clara letette a gyűrött füzetet az asztalra, és nyugodt eltökéltséggel kezdett beszélni:
– Anyukám, Angela Wilson, a legelszántabb ember, akit ismerek. Reggel öttől dolgozik egy étteremben, és minden este pénzügyet tanul. Négy alkalommal jelentkezett ide. Minden elutasítás után sírt, de soha nem adta fel.
A hangja remegett, de folytatta:
– Emellett a helyi vállalkozásoknak is segít a költségvetésük elkészítésében, anélkül, hogy valaha bármit kérne cserébe.
A vezetők csendesen egymásra néztek. Végül Richard kíváncsian megkérdezte:
– Miért gondolja, hogy anyukája megérdemli, hogy itt sikeres legyen?
Clara mosolygott:
– Mert már most is sikeres. Otthonunkat úgy vezeti, mint egy vállalatot.
Pár pillanattal később kinyílt az ajtó. Angela lélegzetvisszafojtva, még mindig az egyenruhájában lépett be.
– Clara! Mit csinálsz itt?
Richard felállt.
– A lányod rendkívüli előadást tartott – mondta Richard.
Angela elpirult. – Sajnálom…
Richard közbevágott: – Ő jobban beszélt helyetted, mint bármelyik motivációs levél.
Őszinte beszélgetés után Angela megkapta az állásajánlatot.
Clara mosolygott:
– Anya, megváltoztattad az életem.
Angela szemében könnyekkel válaszolt:
– Nem, drágám, te változtattad meg az én életemet.
