**73 éves voltam, amikor a fiamhoz költöztem.**
Valahányszor hajnali háromkor megfürdött, amikor egy pillantást vetettem az ajtón keresztül, mélyen megrendültem.
A nevem **Aling Lan**, 73 éves vagyok. Egy anya, aki már mindenen keresztülment az életben, és azt hittem, hogy ebben a korban végre békét találok a családom körében.
Férjem halála után elhagytam a régi, téglából és fából épült házunkat, és a városba költöztem egyetlen fiamhoz, **Cườnghoz**, és a feleségéhez, **Thảohoz**.
Eleinte azt hittem, boldog leszek. Cường sikeres vállalatvezető volt, egy nagy, fényűző lakás tulajdonosa a belvárosban.
De hamar rájöttem, hogy a város pompáját hidegség kíséri — egy hidegség, amely lassan fojtogatott.
### 1. A csend a fényűző otthonban
Minden este ritkán ültünk hárman egy asztalhoz.
– **Cường, nem eszel velünk?** – kérdeztem, miközben a rizst készítettem.
Csak az órájára nézett. – **Még dolgoznom kell, anya. Egyél csak.**
**Thảo** csendben maradt, alig mert ránk nézni.
– **Csak egy kicsit, drágám… a leves még meleg…**
– **Nem vagyok éhes! Hagyd abba!** – sziszegte Cường, miközben az asztalhoz vágta a kanalat.
Elfojtott sikoly hagyta el a számat. A tekintete – hideg, vad – ugyanaz volt, mint a férjemé, mielőtt bántott volna.
Thảo erőltetett mosollyal mondta:
– **Semmi baj, anya… talán csak fáradt.**
De láttam… a kezén egy sötét, friss zúzódást.
### 2. Hajnali három – a víz hangja
Aznap éjjel a víz csobogására ébredtem a fürdőszobából. Már hajnali három volt.
Összeráncoltam a homlokom. – **Miért fürdik Cường ilyenkor?**
De a hang furcsa volt. Nem folyamatos – inkább sírás… vagy zihálás.
Lassan közeledtem, és benéztem az ajtó résén.
Amit láttam, megfagyasztotta a véremet.
**Thảo** ott állt, remegve, próbálta lemosni a kék foltokat a karjáról és a válláról.
**Cường** mellette állt – hidegen, mozdulatlanul. Egy nedves törölközőt tartott a kezében.
– **Azt hitted, nem tudom, hogy valakinek telefonáltál az imént, mi?** – morogta.
– **Nem… csak anyának… csak megkérdeztem, akar-e enni…**
– **Hazudsz!** – üvöltötte, és *csatt!* – egy pofon visszhangzott a fürdőben.
Thảo a földre zuhant, könnyei a vízzel keveredtek.
A számra tettem a kezem, hogy elfojtsam a sikolyomat. A szívem összeszorult.
A fiam… akit szeretettel neveltem… bántotta a feleségét.
Ahogy az apja bántott engem.
### 3. A hamis mosolyok reggele
Másnap reggel, reggeli közben megkérdeztem Thảót:
– **Mi történt a kezeddel, fiam?**
Meglepődött, gyorsan az asztal alá rejtette a kezét.
– **Áh… becsukódott az ajtóban, anya. Nem nagy dolog.**
Cường kijött, mosolyogva, átölelve a feleségét.
– **Semmi baj, anya. Az én feleségem egy angyal, ugye, drágám?**
Thảo mosolygott, de a szemében félelem csillogott.
Tudtam, hogy az a mosoly valójában egy elfojtott sikoly.
### 4. Egy anya döntése
Aznap éjjel nem tudtam aludni.
A múlt emlékei újra rám törtek: a zúzódások, a félelem, a csend a kiáltás után.
Nem. Nem engedhetem, hogy Thảo is ugyanezt élje át.
Másnap reggel mindkettőjüket hívtam.
– **Cường,** – mondtam halkan, – **az árvaházba szeretnék menni. Vannak ott barátaim, akik gondoskodnak rólam.
Itt… már nem érzem magam otthon.**
– **Tényleg, anya?** – kérdezte meglepetten.
– **Igen, drágám. Ez lesz a legjobb mindannyiunknak.**
Thảo csendben maradt, a szeme könnyben úszott.
Szorosan megöleltem, és a fülébe súgtam:
– **Ne félj, drágám. Mindent értek.**
### 5. Egy új reggel
Az árvaházban végre békére leltem.
Nem volt több kiabálás, nem volt több félelem, nem voltak többé zúzódások.
Barátokat találtam a korosztályomból, akik nevetve, vidáman beszélgettek.
Egy nap újra találkoztam **Mang Minh**-nel, gyerekkori barátommal, akit már halottnak hittem.
– **Nem hittem volna, hogy újra látlak, Lan** – mondta mosolyogva.
– **Talán még tartozom neked valamivel,** – nevettem, és együtt nevettünk.
Olyan rég nem nevettem így.
### 6. Hírek a városból
Egy délután Thảo megérkezett, egy csokor rózsával a kezében.
– **Anya… vége van. Elváltam Cườngtól. Van egy kis virágüzletem most. Nyugodt, de boldog vagyok.**
Átöleltem. – **Ügyes vagy, fiam. A boldogságot nem adják – azt meg kell érdemelni, és meg kell választani.**
Ahogy elment, kinéztem az ablakon.
A nap lement, az ég aranyszínben ragyogott.
Végre, 73 évesen, megtaláltam az igazi szabadságot.
Nem voltak többé könnyek. Nem volt több félelem.
Csak béke… és a bátor szív, amely újra megtanult szeretni.
