Egy jószívű nő befogadott egy egyedülálló apát és a gyermekét éjszakára, mit sem sejtve a férfi valódi kilétéről és arról, ami a következő reggelen várt rá 😱😱
Kint tombolt a vihar. A szél rázta az ablakokat, a hó hatalmas pelyhekben hullott, és az utak annyira el voltak zárva, hogy egy lépést sem lehetett tenni. Amikor kopogtak az ajtón, az asszony összerezzent: senki sem jár ide ilyen éjszakán.
Óvatosan az ajtóhoz lépett, résnyire kinyitotta, és egy negyvenes férfit látott, könnyű kabátban, amelynek az ujja csuromvizes volt. A karjában egy pokrócba bugyolált csecsemőt tartott.
– Elnézést – mondta halkan –, az autóm elakadt az országúton. Egyedül vagyok a gyermekkel, és nem tudok bejutni a városba. Maradhatnánk önnél reggelig?
Az asszony habozott, de amikor a babára pillantott, rögtön megenyhült.
– Persze, jöjjenek be. Ilyen időben nem maradhatnak kint.
Begyújtotta a kályhát, feltette a teavizet és melegített egy kis tejet.
– Hol van a gyermek anyja? – kérdezte óvatosan.
A férfi elfordította a tekintetét.
– Nincs többé… Egyedül maradtam vele.
Keveset beszélt, de a tekintetében fáradtság ült, minden rosszindulat nélkül.
A jószívű asszony megengedte, hogy az egyedülálló apa és gyermeke nála töltsék az éjszakát, mit sem sejtve a férfi valódi kilétéről és arról, ami a következő reggelen várt rá.
Ágyat vetett nekik a kályha mellett, és egy régi takarót is vitt.
– Pihenjenek. Reggelre elcsendesedik a vihar, és indulhatnak.
De reggel az asszony szörnyű dolgot fedezett fel. 😲😢 (Folytatás az első hozzászólásban 👇👇)
Csendben ébredt. A ház kihűlt, a kályha rég kialudt. Az asztalon egy üres csésze és egy cetli hevert:
„Köszönöm a melegséget és a kedvességet. Bocsásson meg, hogy nem köszöntem el személyesen.”
Az asszony elmosolyodott; nyilván nem akarta őt felébreszteni.
De amikor kinézett az ablakon, lábnyomokat látott, amik a kapuig vezettek: kicsiket – egy gyermek csizmájától –, és nagyobbakat – egy férfiétól. A nyomok az úthoz értek, majd eltűntek a hótorlaszban.
Épp leszedte volna az asztalt, amikor megakadt a szeme a tévén. A híradó szólt. A bemondó aggodalmas hangon mondta:
„Egy jószívű nő befogadott egy egyedülálló apát és a gyermekét éjszakára, mit sem sejtve a férfi valódi kilétéről és arról, ami a következő reggelen várt rá.
A rendőrség továbbra is keresi azt a férfit, akit azzal gyanúsítanak, hogy elrabolt egy csecsemőt a városi kórházból. Az első információk szerint veszélyes lehet. Az illető a gyerekkel együtt sötét színű autóval menekült el. Aki felismeri, azonnal értesítse a rendőrséget. A férfi fényképét is bemutatták.”
Az asszony megdermedt. Ő volt az a férfi a képen. Ugyanaz, aki előző este a konyhájában ült, teát ivott, és bólintott, miközben ő tejet melegített a babának.
A szíve hevesen vert. A kezei reszkettek.
„A gyermek anyja könyörög, hogy épségben kapja vissza a babáját. Biztos benne, hogy a férfi észak felé menekült, a városon kívülre…”
Az asszony rémülten az ablakhoz rohant. A nyomok még mindig ott voltak, elhalványulva, majd eltűnve a fehér semmiben. Ott állt mozdulatlanul, és csak ekkor érezte, ahogy a hideg lassan áthatja az egész testét.
