Minden éjjel az volt az érzésem, hogy valaki van a lakásomban, ezért felszereltem egy kamerát a hálószobában. Reggel, amikor megnéztem a felvételt, sokkot kaptam 😱😲
Minden éjjel ugyanazt éreztem: valaki volt a lakásomban.
Ez az érzés nem azonnal jelent meg. Eleinte zajok voltak: halkak, szinte észrevehetetlenek. A padló recsegése, mintha valaki óvatos lépést tenne. Egy tompa puffanás, mintha valaki megérintett volna egy bútort. Néha alig hallható zörej, mintha valaki kinyitna egy szekrényt vagy átkutatná a holmikat. Sötétben feküdtem mozdulatlanul, és még lélegezni is féltem.
Olyan volt, mintha egy idegen járkálna a lakásomban. Nem feltűnően, hanem túlságosan óvatosan. Mintha ez a „valaki” ismerné az otthonomat, és nem akarna lebukni. Legtöbbször hajnali kettő és négy között hallottam lépteket, amikor a testem elnehezült, az elmém pedig elködösült.
Reggelente furcsa dolgok történtek. A tárgyak nem ott voltak, ahol hagytam őket: a telefonom az ágyon volt, pedig előző este az asztalon hagytam; a ruhák egy széken hevertek; a padlón pedig olyan dolgok voltak, amelyeknek egyáltalán nem ott kellett volna lenniük. Néha a szoba kész felfordulás volt, mintha valaki átkutatta volna a szekrényeket. A fáradtságot és a feledékenységet okoltam.
Pár alkalommal éjszaka arra ébredtem, hogy az az érzésem támadt, valaki figyel engem. De nem nyitottam ki a szemem, azt mondtam magamnak, hogy csak álom. Egészen addig, amíg a félelem túlságosan valóságossá nem vált.
Egy reggel remegve ébredtem, és rájöttem: így nem mehet tovább. Felszereltem egy kamerát a hálószobában, és egész éjszakára bekapcsolva hagytam.
Amikor aznap reggel megnéztem a felvételt, teljesen megrémültem. Eleinte nem történt semmi. Aludtam. Aztán… láttam magam, ahogy az éjszaka közepén lassan felkelek, leülök az ágy szélére, majd felállok.
A kamera mindent rögzített. Átsétáltam a szobán, kinyitottam a szekrényt, kivettem néhány dolgot, és az ágyra meg a padlóra dobtam őket. Felvettem a telefonomat, megnéztem, majd máshová tettem. Nekimentem egy széknek, ami feldőlt. Aztán visszamentem az ágyba, lefeküdtem, mintha mi sem történt volna.
Nem volt senki a lakásban. Rajtam kívül.
Semmire sem emlékeztem. Azok az éjszakák, az a rengeteg félelem… én voltam az. Az alvajárásom. Az éjszakai másik énem. A legijesztőbb nem az volt, hogy valaki járkált a lakásomban, hanem hogy ez a „valaki” végig én voltam, és hogy most egy hosszú terápiás időszak vár rám.
