Svetla reggel a fürdőszobában állt. A csempe hidege az ujjain keresztül egészen a szívéig hatolt. Nem csupán a hideg volt jelen, hanem az izgalom és a félelem bonyolult elegye is, amely minden egyes szívdobbanásában visszhangzott.
A piros ruhát, amelyet gondosan választott ki, szinte magára erőltette, mintha az anyaggal együtt a régóta őrzött álmait is felölthetné. Ma este nem akart másra gondolni, csak Viktorra.
Egy estét képzelt el, ahol kettesben vannak. Halk zene szól, a gyertyafény finoman táncol a falakon, és minden falat csak róluk szól. Egy estét, ahol végre ő is számít.
A tükör előtt állva végigsimította hullámokba formázott haját. A smink kiemelte az arcát, mégis ott bujkált a szemében a bizonytalanság. A fürdőszoba levegője sűrűvé vált, szinte vibrált a várakozástól. Lassan lélegzett, próbálta elcsendesíteni magát, de a szívében ott lapult az a halk félelem, amelyet soha nem tudott teljesen elnyomni.
A folyosón megállt. A konyhából kiszűrődő hang váratlanul érte. Viktor a telefonját nyomkodta, a nevetését nem fedte el semmi.
– Svetla mindent elintéz: hidegtálakat, salátákat, főételeket. Utána átmegy a barátnőjéhez.
A szavak jeges tűként hatoltak belé. A teste megmerevedett. A konyhából érkező zajok elmosódtak: evőeszköz koppant, egy edény csattant, a nevetés élesen hasította a csendet. Mintha a világ egy pillanatra megállt volna, és csak ő maradt ott, az egyre kisebbre zsugorodó szívével.
Másnap reggel a konyhában ült, a gőzölgő kávé mellett. Óvatosan próbálta felvetni az étterem gondolatát, de Viktor rá sem nézett.
– Mondd le. Anyám itthon akar ünnepelni. A család jön. Te főzöl. Mutasd meg, milyen ügyes vagy.
A hangja rideg volt, metsző. A reggeli fény átszűrődött a függönyön, de nem tudta felmelegíteni azt a hideget, ami Svetla mellkasában terjedt.
Az anyós érkezése még feszültebbé tette a lakást. Hatalmas, roskadásig pakolt szatyrokkal lépett be. A levegőt elárasztották a szagok: földes zöldségek, nyers hús, olajos hidegtálak.
– Olivier, heringes saláta, hidegtálak, sült csirke, hideg húsok. Hatkor jönnek a vendégek.
Nem kérés volt. Parancs.
Svetla ekkor értette meg igazán: ez az este nem a szeretetről szól. Hanem arról, hogy megfeleljen egy másik nő elvárásainak.
A nap előrehaladtával a feszültség egyre nőtt. Minden mozdulatát figyelték, minden hibát szóvá tettek. Amikor újabb csomagok érkeztek, Svetla kezében már ott volt a kabátja, a táskája, a telefonja.
– Nem én főzök – mondta halkan, de határozottan.
A lakásban kitört a káosz. Kiabálás, csapódó bútorok, összefolyó hangok. De Svetla nem hátrált. Összepakolta a legszükségesebbeket, és kilépett az ajtón. Odakint csendesen hullott a hó, mintha a világ így jelezné: jó irányba indult el.
Az új élet lassan gyógyította. Az új lakás reggeli fénye, a csend, a saját ritmusa mind az övé volt. A konyhaablakon beszűrődő napfény új lehetőségeket ígért.
Egy alkalommal a boltban összefutott az anyóssal, aki már Viktor számára keresett új menyasszonyt. Svetla nyugodtan a szemébe nézett.
Nem lesz senki szolgálója. Nem él mások forgatókönyve szerint.
Később Viktor is jelentkezett. Elismerte a hibáit, de a szavai már nem értek el hozzá. Svetla törölte a régi képeket, elrakta a gyűrűt, és továbbment.
Az ablakból nézte a város fényeit, a lassan hulló havat. Mosolya csendes volt, de teljes. Szabad volt. Minden döntés az övé.
A múlt emlékei lassan elolvadtak, mint a hó a reggeli napfényben. Svetla tudta: ő az élete kovácsa, és minden lépése a saját boldogsága felé vezet.
