A férfi elutazott a hétvégére, és a szomszédok látták, ki kísérte el.
Larissa éppen az ablakpárkányon lévő virágokkal foglalkozott, amikor észrevette, hogy a férje egy táskát visz az autóhoz. Furcsa volt: nem mondott semmit erről az utazásról.
— Andrij, hová mész? — kiáltotta a konyhából.
— Szergejhez, a dácsára. Segíteni a tetővel — válaszolta anélkül, hogy felnézett volna. — Vasárnap este jövök vissza.
Larissza megtörölte a kezét egy törülközővel, és az ablakhoz lépett. Andrij már beindította a motort, de valamiért nem sietett elindulni, mintha valakire várt volna.
— És ha veled mennék? Rég nem láttam Marinát — javasolta.
— Nem szükséges. Ez férfimunka, por, kosz. És nincs hely az autóban, szerszámokat szállítok.
Larissza megvonta a vállát. Valóban, a szerszámok teljesen megtöltötték a csomagtartót. Andrij intett a kezével, és elhajtott. Larissza visszatért az ibolyáihoz, mit sem sejtve arról, hogy harminc perccel később meg fog szólalni a telefon.
— Lara, Valentina vagyok a harmadik emeletről — a szomszéd hangja bizonytalannak tűnt. — Át tudnál jönni hozzám? Szeretnélek megkérdezni a palántákról.
— Persze, máris megyek.
Valentina köntösben nyitott ajtót, az arca aggodalmat tükrözött.
— Gyere be, ülj le. Kérsz teát?
— Köszönöm, egy keveset igen. Mi a helyzet a palántákkal?
Valentina letette a vízforralót, majd elhallgatott, láthatóan kereste a megfelelő szavakat.
— Lara, nem is tudom, szabad-e ezt elmondanom… Lehet, hogy tévedek.
— Valja, mi történt? Megijesztesz.
— Láttam a te Andrijodat, amikor elindult. Ő… nem volt egyedül.
Larissza hideget érzett a mellkasában.
— Hogyhogy nem volt egyedül? Szergej volt vele?
— Nem, Lara. Egy nővel volt. Fiatal, karcsú. A kocsi mellett csókolóztak, aztán beszállt az első ülésre.
Larissza kezében megremegett a csésze. Letette az asztalra, félve, hogy kiönti a teát.
— Biztos vagy benne, hogy nem tévedsz? Talán…
— Lara, nem vagyok vak. Az erkélyen voltam, ruhát teregettem. Pont az ablakok alatt voltak. A nyakánál fogta meg, ő pedig a hátát simogatta. Ez nem baráti gesztus volt, érted.
Valentina leült vele szemben, és megfogta Larissza kezét.
— Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. De szerettem volna, ha valaki ugyanezt elmondja nekem, ha a te helyedben lettem volna.
Larissza bólintott, bár belül minden forgott vele. Huszonhárom év házasság. Huszonhárom év abban a hitben, hogy Andrij megbízható és becsületes férfi.
— Írd le őt — kérdezte halkan.
— Magas, barna. Vállig érő, göndör haj. Piros vagy bordó ruha. Körülbelül harmincéves, legfeljebb.
Larissza becsukta a szemét. Igen, ismerte ezt a nőt. Inna, Andrij cégének új könyvelője. Beszélt róla: fiatal, rátermett, nemrég elvált.
— Lara, jól vagy? Hadd kísérjelek haza.
— Nem, köszönöm. Gondolkodnom kell.
Otthon Larissza leült a kanapéra, és a falat bámulta. A gondolatai kuszák voltak, nem álltak össze egyetlen összefüggő képpé sem. Felidézte az elmúlt hónapokat: hogy Andrij egyre több időt töltött a munkahelyén, hogy új ingeket vett, hogy egyre jobban odafigyelt magára.
Hirtelen megszólalt a telefon, és összerezzent tőle.
— Anya, szia! Hogy vagy? — Katya lánya hangja vidám volt.
— Katya, drágám… minden rendben.
— Anya, furcsán beszélsz. Mi történt?
Larissza nem bírta tovább. A szavak maguktól törtek elő: Andrijról, a nőről, arról, hogy nem tudta, mit tegyen.
— Anya, várj. Lélegezz. Lehet, hogy félreértés.
— Miféle félreértés, Katya? A szomszéd a saját szemével látta mindezt.
— Rendben, de mit tervezel tenni?
— Nem tudom. Egyszerűen nem tudom. Ötvenegy éves vagyok, Katya. Hová menjek most?
— Anya, ne beszélj butaságokat. Az ötvenegy év nem ítélet. Szép vagy, okos, van munkád. De először tisztázni kell mindent.
Katyának igaza volt — gondolta Larissza. Tisztázni kellett a dolgokat, és nem szabadott hagynia, hogy a kétségbeesés elárassza.
Másnap Larissza a boltban találkozott Marinával, Szergej feleségével.
— Marina, szia! Hogy vagy? A fiúk boldogulnak a tetővel?
Marina meglepetten nézett rá.
— Milyen tető? Szergej itthon van, focit néz. Miért kérdezed?
— Mert Andrij azt mondta, hogy a ti dácsátokra megy segíteni.
— Lara, tavaly eladtuk a dácsát. Elfelejtetted?
Larissza úgy érezte, mintha kicsúszott volna alóla a talaj. Tehát Andrij hazudott. Egyszerűen és szemérmetlenül, a szemébe.
— Bocsánat, Marina. Biztos összekevertem.
Otthon Larissza fel-alá járkált, képtelen volt megnyugodni. Hívni akarta Andrijt, és mindent elmondani neki, amit érzett. De a telefon néma maradt; nem hívta vissza.
Este megérkezett az alsó szomszéd, Zina néni.
— Larissza, bejöhetek? Hoztam borscsot. Sok lett.
— Köszönöm, Zina néni. Jöjjön be.
Az idős asszony figyelmesen ránézett.
— Sápadt vagy. Beteg vagy?
— Nem, csak fáj a fejem.
— És a férjed? Rég nem láttam.
— Elment a dácsába. Barátokkal.
Zina néni megrázta a fejét.
— Hallgass ide, Larissza, sok mindent láttam már az életben. A férfiak egy bizonyos korban megbolondulnak. Azt hiszik, hogy visszatér a fiatalságuk, ha összeszűrik a levet egy fiatal lánnyal.
Larissza megborzongott. Vajon Zina néni is tudott valamit?
— Mire gondol?
— Tegnap láttam a te Andrijodat egy lánnyal. Azt hittem, talán unokahúg vagy rokon.
— Hogy nézett ki?
— Fiatal, szép. Egy kávézóban voltak, az ablak melletti asztalnál. Fogták egymás kezét. Épp a patikába mentem el mellettük.
Larissza lehajtotta a fejét. Tehát nemcsak valahová elutaztak; a városban találkoztak, kávézóba jártak, nem is titkolózva.
— Larissza, bocsáss meg, ha rosszat mondtam. De mi, nők, megértjük egymást. Ha történik valami, ne hallgass. Beszélni kell róla.
Amikor Zina néni elment, Larissza felvette a telefont, és tárcsázta Andrij számát. Hosszú kicsengés, majd az üzenetrögzítő.
— Andrij, én vagyok. Hívj vissza, amikor tudsz.
Csak késő este hívta vissza.
— Lara, szia. Mi történt? Hívtál.
— Hogy mennek a dolgok? És a tető?
— Jól. Sok a munka. Nagyon fáradt vagyok.
— Add át az üdvözletemet Szergejnek.
— Természetesen.
Larissza elhallgatott, összeszedte a bátorságát.
— Andrij, ki volt az a nő, aki veled volt az autóban?
Csend. Hosszú és nehéz.
— Milyen nő? Miről beszélsz?
— A szomszédok látták. Barna, göndör. Csókolóztak.
— Lara, miről beszélsz? Melyik szomszédok? Egyedül voltam.
— Andrij, ne hazudj. Már tudom. Marina azt mondta, hogy Szergej itthon van, és nincs már dácsájuk. Zina néni látott titeket a kávézóban.
Újabb csend. Aztán egy sóhaj.
— Lara, majd beszélünk, amikor visszajövök.
— Nem, most. Ki ő?
— Mondtam: amikor visszajövök. Viszlát.
Letette a telefont. Larissza a készülékre nézett, érezve, hogy a könnyek gyűlnek a szemébe. Huszonhárom év. Huszonhárom év hit a családban. És ő… a család…
Egész szombaton otthon maradt, nem ment sehová. Katya hívta, felajánlotta, hogy átmegy hozzá, de Larissza visszautasította. Egyedül akart lenni, hogy rendet tegyen a gondolataiban.
Este Valentina érkezett meg.
— Lara, hogy vagy? Aggódom érted.
— Nincs ok az aggodalomra. Igazad volt. Vele volt.
— Bevallotta?
— Nem igazán. De nem is tagadta. Azt mondta, majd beszélünk, amikor visszajön.
Valentina leült mellé a kanapéra.
— Mondd, mit érzel? A fájdalmon kívül.
Larissza elgondolkodott. Mit is érzett valójában?
— Tudod, Valya, furcsa. Azt hittem, sírni fogok, kiabálni. De én… én dühös vagyok. Nagyon dühös. Nemcsak rá, hanem magamra is.
— Magadra? Miért?
— Mert nem vettem észre. Vagy nem akartam észrevenni. Ez nem tegnap kezdődött. Már régóta tart. Én pedig mindig találtam kifogásokat: munka, fáradtság, kor.
— Lara, nem te vagy a hibás. Ő a hazugságot választotta.
— És tudod, mi dühít a legjobban? Hogy hazudik. Még most is, amikor minden nyilvánvaló, tovább hazudik. Mintha ostoba lennék.
Valentina bólintott.
— A férfiak ilyenek. Azt hiszik, bármit elhiszünk.
— És te mit tennél a helyemben?
— Őszintén? Kidobnám. Azonnal és örökre. De ez az én véleményem. Neked kell döntened.
A vasárnap végtelenül elnyúlt. Larissza takarított, főzött, próbált olvasni, de a gondolatai mindig ugyanoda tértek vissza: mit mondjon Andrijnak, amikor hazajön.
Későn érkezett meg, már sötét volt. Larissza hallotta az autó ajtajának csapódását és a zár kattanását.
— Szia — mondta halkan, belépve.
— Szia.
Andrij bement a nappaliba, és leült a fotelbe. Larissza vele szemben ült le, a kanapéra.
— Nos? — kérdezte.
— Lara, ez nem az, aminek gondolod.
— Akkor mi?
— Csak… beszélgettünk. Főleg a munkáról.
— Andrij, nem vagyok hülye. A munkahelyen nem csókolóznak, és nem mennek együtt hétvégére.
Végighúzta a kezét az arcán.
— Rendben. Igen, van valami köztünk. De nem komoly. Csak…
— Csak mi?
— Csak arra volt szükségem, hogy férfinak érezzem magam. Érted?
Larissza keserűen és dühösen felnevetett.
— Tehát mellettem nem érzed magad férfinak?
— Lara, annyi éve együtt vagyunk. Minden rutinná vált. És ott…
— Ott pedig van egy fiatal, szép nő. Persze.
— Ez elmúlik. Tudom, hogy elmúlik.
— Én pedig nem akarok arra várni, hogy elmúljon.
Andrij meglepetten nézett rá.
— Ezt hogy érted?
— Azt akarom, hogy elmenj. Ma.
— Lara, ne beszélj ostobaságokat. Hová menjek?
— A te Innádhoz. Vagy bérelj egy lakást. Ez nem az én gondom.
— Lara, beszéljük meg nyugodtan. Felnőtt emberek vagyunk.
— Már most is nyugodtan beszélünk. Nem kiabálok, nem sírok. Csak megállapítok egy tényt: nem akarok együtt élni valakivel, aki hazudik nekem.
— De a lakás közös. Együtt vettük.
— Akkor eladjuk. Elosztjuk a pénzt. Vagy kifizeted a részemet.
Andrij felállt, és járkálni kezdett a szobában.
— Lara, ez a családunk. Huszonhárom év. Tényleg készen állsz mindent lerombolni a… családért?
— Én nem rombolok semmit. Te már leromboltad. Én csak következtetek.
— Gondold át még egyszer. Ne hozz elhamarkodott döntést.
— Már átgondoltam. Készülj fel.
Andrij egy pillanatra megállt, majd bement a hálószobába. Larissza hallotta, hogy pakol, a ruhásszekrény nyikorgott.
— Lara — szólította a hálóból. — Mi lenne, ha ma éjszakára Szergejnél aludnék? Holnap pedig megbeszéljük.
— Nem, Andrij. Már túl késő beszélni.
Kilépett egy bőrönddel a kezében.
— Holnap felhívlak.
— Hívj.
Amikor becsukódott az ajtó, Larissza leült a kanapéra, és hirtelen… megkönnyebbülést érzett. Mintha levegőt vett volna a válláról egy hatalmas súly.
Felvette a telefont, és felhívta Katyát.
— Anya, hogy vagy? És apa?
— Katya, az apád elment. Válunk.
— Anya, biztos vagy benne?
— Teljesen. Tudod, mit értettem meg? Nem akarok valakivel együtt élni, aki nem tisztel, aki az arcomba hazudik.
— Anya, támogatlak. Bármi is legyen a döntésed.
— Köszönöm, drágám. Túl fogom élni.
És Larissza valóban tudta, hogy túléli. Évek óta először érezte magát szabadnak. Fájdalmasan, ijedten, de szabadnak.
Másnap reggel Valentina hívta.
— Lara, hogy ment a beszélgetés?
— Elment.
— Komolyan? És te?
— Tudod, Valya, jól. Sőt, nagyon jól. Mintha kiszabadultam volna a börtönből.
— Lara, bátor vagy. Nem mindenki merne így cselekedni.
— És mit veszítettem volna? Hogy egy csalfa feleség maradjak? Úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna? Nem, köszönöm.
Larissza az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. A nap sütött. Egy új hét kezdődött. Egy új élet.
