Azt hitték, csak egy kő – amíg meg nem mozdult a kezében 😱😨
Egy fiatal lány a barátaival a tengerhez ment pihenni. A nap lassan lemenőben volt, a víz sötétté és szokatlanul nyugodttá vált. A part szélén ültek, a lábuk a vízben, beszélgettek és nevettek, amikor hirtelen a lány észrevett valamit a felszín alatt.
Kicsit előrehajolt, hogy jobban megnézze.
— „Wow… ez gyönyörű…” suttogta halkan.
— „Mit találtál?” kérdezték a többiek.
— „Várjatok, kihozom…”
Belenyúlt a vízbe, és óvatosan felemelte.
— „Nézzétek, milyen szép kő,” mondta.
Sötétkék volt, majdnem fekete, finom csillogó vonalakkal a felületén. Simának, tökéletesen formáltnak tűnt — szinte túl tökéletesnek.
— „Hol találtad?” kérdezte az egyikük.
— „Csak itt, a víz alatt… de…”
Hirtelen elhallgatott.
— „De mi?”
A kezében tartott követ bámulta.
— „Nem hideg…”
— „Valószínűleg a nap melegítette,” nevettek a többiek.
De ő nem nevetett.
— „Nem… úgy tűnik, hogy… él…”
Abbahagyták a mosolygást.
— „Mit értesz ez alatt?”
Habozott, majd suttogva mondta:
— „Mozdult…”
Csend lett.
— „Ne viccelj!” lépett közelebb az egyikük.
— „Nem viccelek…”
Erősebben szorította a követ.
És ekkor —
újra mozdult.
Nem rezgés volt.
Lassú, szándékos mozgás.
— „Engedd el!” mondta valaki száraz hangon.
— „Várj…”
A lány az arcához emelte.
— „Ez nem kő…”
A felszín elkezdett változni. A finom vonalak pulzálni kezdtek, majd nyújtózni.
— „Látjátok ezt?”
Majd hirtelen —
megrepedt.
Nem kagylószerűen. Nem természetes módon.
Szakadt, egyenetlen.
Valami vékony, hosszú és nedves nőtt belülről.
— „ENGEDD EL!” kiáltották.
De ő már nem tudott mozdulni.
Egy újabb jött ki. Aztán több másik.
Természetellenesen tekeregtek, mintha nem lenne állandó formájuk.
Majd teljesen kinyílt.
Belül nem volt különálló test — csak egy sötét, zselészerű, állandóan mozgolódó massza.
És ekkor —
— „Szemek…”
— „Mi…?”
— „Szemek vannak… annyi szem…”
Tucatnyi apró, fénylő szem jelent meg a felszínen, mind egyszerre pislogtak.
Mind rájuk nézett.
Ő sikoltott, és a vízbe dobta.
Egy pillanatra minden mozdulatlan lett.
Aztán az egyikük suttogta:
— „Nézzetek… körülöttetek…”
Lefelé néztek.
Amit hétköznapi köveknek hittek…
ugyanolyanok voltak.
Tucatnyi.
— „Ráültünk…?”
A víz kezdett mozgolódni, de hullámok nélkül.
— „Menekülj! Most!” kiáltotta valaki.
Próbáltak felállni.
— „Várj — valami hozzám ért!”
— „Az enyémhez is!”
— „Nem tudok mozdulni —”
Valami a víz alatt kúszott a lábukon.
Lassú.
Ragadós.
Élő.
És ekkor —
minden „kő” egyszerre kinyílt.
A víz elsötétült, tele mozgó alakokkal.
Ekkor értették meg, mi ez.
Nem kövek.
Nem egyszerű tengeri lények.
Egy mélytengeri organizmus kolóniája, amelyet „Mimikri Mélytengeri Mászók”-nak (Mimic Abyss Crawlers) neveznek — ritka ragadozó faj, ami kövekként álcázza magát a part közelében. Külön-külön kicsik, de együtt… intelligensek.
Ők várnak.
Nem üldöznek.
Várják, hogy megérintsék őket.
És amikor érintik őket…
ébredeznek.
A csend megtört.
— „FUTÁS…”
