A kutyám egész este furcsán viselkedett.
Először azt hittem, a kinti vihar miatt ideges. A szél verte az ablakokat, a fények egyszer meg-megpislogtak, és az egész lakás hidegebbnek tűnt a szokásosnál. De aztán megállt a folyosó közepén, és olyan szemekkel nézett rám, amilyeneket még soha nem láttam nála.
Egyszer ugatott.
Aztán újra.
Aztán még hangosabban.
„Max, hagyd abba” – mondtam fáradtan és zavartan.
De nem hagyta abba.
Futni kezdett felém, az arcomba ugatott, majd hirtelen megfordult, és a folyosó felé rohant, mintha valami oda vonzaná. Követtem, a szívem egyre gyorsabban vert. Megállt a régi fa padló egy részénél, lehajtotta a fejét, és őrülten szimatolni kezdett.
Aztán kaparni kezdte a padlót.
Erősen.
„Max… mit csinálsz?”
Morgott a deszkákra.
Ez a hang megfagyasztott.
A kutyám soha nem morgott a házban.
Mielőtt el tudtam volna húzni onnan, megharapta egy meglazult padlódeszka szélét, és teljes erejéből húzni kezdte. A fa megreccsent. Por szállt a levegőbe. Térdre estem, próbáltam megállítani, de akkor észrevettem valamit.
A deszka már eleve laza volt.
Nem a kopástól.
Hanem úgy, mintha nemrég mozdították volna el.
A kezem remegni kezdett.
Max még erősebben húzta, és a deszka végül felpattant. Alatta egy sötét, üres tér volt a padló alatt.
És abban a sötétségben…
Valami volt.
Közelebb hajoltam, visszatartva a lélegzetem, miközben Max még hangosabban ugatott, mint valaha.
A folytatás a kommentekben 👇
Nem akartam belenézni.
Minden ösztönöm azt súgta, hogy álljak fel, fogjam a kutyámat, és azonnal hagyjam el a lakást. De nem tudtam mozdulni. A szemem a sötét nyíláson maradt, ahol valami rejtőzött az árnyékban.
Max tovább ugatott, de most már másként szólt az ugatása.
Nem figyelmeztetésként.
Hanem könyörgésként.
Elkaptam a telefonom, és bekapcsoltam a zseblámpát. A kezem annyira remegett, hogy a fénycsóva vibrált a törött fán, a poron és a padlóból kiálló régi szögeken.
Aztán a fény ráesett valamire, ami fekete műanyagba volt csomagolva.
Összeszorult a gyomrom.
Egy szörnyű pillanatra azt hittem, olyasmit találtam, amit senkinek sem szabadna a saját otthonában megtalálnia.
„Mi ez?” – suttogtam.
Max a lyukhoz lépett, és újra morogni kezdett, de nem ment közelebb. Közém és az ismeretlen tárgy közé állt, mintha védelmezni próbálna.
Lassan lenyúltam, és megrántottam a műanyagot.
Nehéz volt.
Túl nehéz.
A köré tekert ragasztószalag frissnek tűnt. Valaki gyorsan és szorosan zárta le, mintha attól félt volna, hogy rajtakapják. A légzésem felgyorsult. A lakás hirtelen elcsendesedett, csak a kinti vihar és Max tompa morgása hallatszott.
Aztán megláttam valamit a csomag oldalán.
A nevem volt rajta.
A teljes nevem.
Azonnal elengedtem, és hátrahőköltem.
Max újra ugatott, még hangosabban, mintha már tudta volna, amit én csak most értettem meg.
Ami a padlóm alatt volt elrejtve, azt nem felejtették el.
Ott hagyták nekem.
És éppen abban a pillanatban, amikor a telefonomért nyúltam, hogy hívjam a rendőrséget, zajt hallottam a lakás másik végéből.
Az ajtó kilincse megmozdult.
Lassan.
Valaki be akart jutni.
