A kis, csendes falu szélén, az öreg temető mellett, egy fekete-fehér foltos kutya feküdt ugyanazon a síron nap mint nap. Az emberek már megszokták ezt a látványt: a kutya ott feküdt mozdulatlanul, esőben, hóban, szélben. Csendben, türelmesen.
„Biztosan János bácsi kutyája volt” – suttogták az asszonyok a bolt előtt, miközben kenyeret vettek.
„Szegény állat!” „Összetört a szíve a gazdája halála után” – csóválta a fejét a hentes.
„Láttam, amikor eltemették. Ott volt a temetésen, a pap mögött. És azóta sem mozdult onnan” – tette hozzá Sári néni.
Senki sem zavarta meg a kutyát. Néha valaki vizet vitt neki, máskor ételt hagytak a sírkő mellett. De általában hozzá sem nyúlt. Csak feküdt ott, mintha várna valamire. Vagy valakire.
– Nem gondolod, Laci, hogy kéne valamit tenni ez ügyben? – kérdezte egy este az állatorvos, Dr. Kósza András a fiától.
„Most mit csináljunk?” – vonta meg a vállát Laci. – Hagyjuk békén. Gyászol. „Az állatok is éreznek.”
„Igen, de… valami nincs rendben.” Egy kutya nem hal éhen csak azért, mert meghalt a gazdája. És ő… olyan furcsán viselkedik – nézett elgondolkodva az öreg András.
Másnap reggel András úgy döntött, közelebbről is megvizsgálja a kutyát. Egy kosárban főtt csirkedarabot vitt magával, remélve, hogy az segít neki talpra állni.
„Na, öreg barátom” – guggolt le mellé a sírnál – „egy pillanat, hadd nézzelek meg!”
A kutya fel sem nézett, csak kissé odébb húzódott, de nem támadt, nem morgott. Mintha elfogadta volna a sorsát. András óvatosan megsimogatta, majd megtapogatta a bordáit, lábait, fejét.
És akkor… észrevett valamit.
„Mi a csuda?” – kapta el a kezét. – Ez nem sérülés… Ez… ez egy műtéti heg!
A kutya hasán, a ritkás szőr alatt, friss, de jól összevarrt vágás nyoma volt. Nem lehetett több három-négy hetesnél.
„Ki műtött meg téged, öreg harcos? És miért?”
Dr. Kósza nem állt meg itt. Hazavitte a kutyát, és alaposabban megvizsgálta. Amit felfedezett, minden eddigi feltételezését megdöntötte.
A kis rendelő hűvös csendjében a kutya mozdulatlanul feküdt a vizsgálóasztalon. Dr. Kósza András egyre mélyebb ráncokat rajzolt a homlokára, miközben a leleteket nézte.
„Ez nem csak egy egyszerű ivartalanítás” – mormolta magának. – „És ezek a nyomok… mintha valamit beültettek volna…”
A kutya nem mutatott fájdalmat, de a hasfal mögött furcsa keménység volt érezhető. András úgy döntött, röntgent készít. A felvétel láttán elakadt a lélegzete.
„Nem hiszem el…”
A képen egy apró szerkezet körvonala látszott – valami, amit még soha nem látott állatban. Sem ő, sem más a környéken.
– Ez… ez egy nyomkövető? – kérdezte hitetlenkedve Laci, aki éppen hazaért.
– Valami olyasmi. – De ez nem az a bolti típus, amit a háziállatoknak szoktak adni. – Ez valami… katonai eredetű lehet – morogta András. – És most már tényleg kíváncsi vagyok, miért feküdt ez a kutya hetekig ugyanazon a síron.
Másnap reggel az állatorvos elvitte a kutyát a falu polgármesteréhez, akit gyerekkora óta ismert.
– Lajos, mond neked valamit János Varga neve?
A polgármester egy pillanatra megmerevedett.
– Az öreg János bácsi? Aki a temető mellett lakott? Múlt hónapban halt meg, hirtelen szívroham vitte el. De miért kérdezed?
– Ez a kutya hetekig feküdt a sírján… De ez nem egy átlagos állat. Valaki katonai nyomkövetőt ültetett a testébe. Nem is olyan régen.
Lajos összevonta a szemöldökét.
– Hát… volt valami furcsa abban a Jánosban. Tudod, senki sem tudta pontosan, mivel foglalkozott. Mindig azt mondta, hogy „diplomata” volt valaha. De nekem sosem árult el semmit. Még a lánya sem tudott róla sokat.
– Van lánya?
– Igen. Budapesten él. A temetésre sem jött el, csak később intézett el néhány papírt. Talán ő többet tud.
András úgy döntött, felhívja a nőt. A temetői nyilvántartásban megtalálta a telefonszámát.
– Jó napot kívánok! Dr. Kósza András vagyok, állatorvos. Információt keresek az édesapja kutyájáról…
Hosszú csend volt a vonal másik végén.
– A kutyáról? – kérdezte a nő elcsukló hangon. – Honnan tud róla?
– Itt van nálam. De… van egy kis gond. Szeretném, ha személyesen beszélhetnénk.
– Holnap indulok. Holnap reggel ott leszek.
Másnap reggel egy harmincas éveiben járó nő szállt le a buszról, sötétkék kabátban. A szeme fáradt volt, de lépései határozottak. Amint belépett a rendelőbe, és meglátta a kutyát, azonnal elsírta magát.
– Józsi… még mindig keresed, ugye?
– A kutya neve Józsi? – kérdezte meglepetten András.
– Igen – bólintott a nő. – Apám… nem volt átlagos ember. A hírszerzésnél dolgozott. A rendszerváltás után nyugdíjba ment, de… mindig volt valami, amit nem tudott elengedni. Ez a kutya… egy küldetés része volt.
– Küldetés? Egy kutya?
– Igen. Apám nemcsak kutyát tartott, hanem ki is képezte őket. Józsit különleges feladatokra tanította be. De hogy hogyan került vissza ide, és mi van ebben a szerkezetben… azt én sem tudom.
András csak nézte őt. Azt hitte, már semmin sem lepődik meg. De ez a kutya – ez a hűséges állat – többet tudott a világról, mint sok ember.
– Mit ért azon, hogy a kutya „küldetésen” volt? – kérdezte András, miközben a nő remegő kézzel megsimogatta Józsi fejét.
– Apám, Varga János, egy ideig az állambiztonságnál dolgozott, majd áthelyezték a nemzetközi hírszerzéshez. A rendszerváltás után „lefegyverezték”, de volt egy ügye, amit sosem zárt le. – Csak Józsinak bízta rá – kezdte a nő, Krisztinának mutatkozott be.
– Egy kutyára? – nézett rá András hitetlenkedve.
– Józsi nem „csak egy kutya”. Apám maga képezte ki, és egy olyan program keretében kapta, amit hivatalosan soha nem ismertek el. A kutya képes volt kémberendezések észlelésére, parancsok követésére és… adatok továbbítására. A testébe ültetett szerkezet valójában egy titkos adattároló. Olyasmi, amit senki nem keresne egy állatban.
– És mit tárolhat?
Krisztina mély levegőt vett.
– Apám az utolsó éveiben egy régi üggyel foglalkozott, ami még mindig nyitott volt. Engem is megfenyegettek. Szerintem olyasmire jött rá, amire nem kellett volna. Azt mondta, ha valami történik vele, Józsi majd eljuttatja az információt a megfelelő személyhez. A sírja… az volt apám titkos üzenete. Aki elég okos, tudni fogja, hol keressen.
– Szóval Józsi nem gyászolt. Ő őrizte a helyet. Mint egy… kódolt koordinátát?
– Pontosan.
András úgy érezte, mintha egy John le Carré-regény közepén ülne egy falusi rendelőben. Elővette a röntgenfelvételt, és a beültetett eszköz helyén egy kis betűt és számot fedezett fel: K–27.
– Ez jelent valamit?
Krisztina bólintott.
– Igen. Ez volt az ügyirat száma. A lakásban volt egy páncélszekrény, ahol apám minden fontos dokumentumát tartotta, és mindig azt mondta: „Ha a kutya eltűnik, keresd a K–27-et.” Talán ez a történet kulcsa.
Ugyanezen a délutánon lementek a régi házhoz a temető mellett. A kulcs ott várt elrejtve a virágcserép alatt, ahogy az idősek szokták, és a házban minden úgy volt, mintha János bácsi bármelyik pillanatban hazajöhetne.
A nappali falán egy régi festmény lógott – alatta volt a páncélszekrény. Krisztina beütötte a kódot: 1961 – apja születési éve. A zár kattant, és egy vastag dosszié tárult fel, tele régi, de fontos dokumentumokkal: fényképek, nevek, helyek, térképek – és egy lista azokról az emberekről, akik egykor „eltűntek”, és családjuk soha nem tudta meg, mi történt velük.
– Ez… ez szenzációs – suttogta András. – De ez már nem a mi asztalunk.
– Nem is akarom megtartani – felelte Krisztina. – Csak azt szeretném, ha apám emléke nem veszne el. Hogy ne csak egy régi sírkő legyen a temető sarkában.
És Józsi?
Nos, Józsi azóta „tiszteletbeli lakója” András rendelőjének. A falu gyerekei gyakran visznek neki játékot vagy jutalomfalatot, és mindenki tudja: ő nem akármilyen kutya.
Egy nap egy újságíró is megjelent a faluban. Krisztina hivatalosan átadta a dokumentumokat, és hamarosan cikk jelent meg az országos sajtó címlapján ezzel a címmel:
„A sír mellett fekvő kutya titka – hogyan őrzött egy elfeledett hírszerző egy titkot évtizedeken át”
És amikor legközelebb valaki azt kérdezi: „Mit tudhat egy kutya?”, mindenki csak mosolyog a faluban.
Mert ők ismerik Józsit.
