A belváros egyik legforgalmasabb sarkában, ahol az emberek a pékség, a gyógyszertár és a buszmegálló között sietnek, egy öregember guggol a járda szélén. Sanyi bácsi – ahogy a helyiek hívták – hónapok óta minden reggel ugyanott ült. A vállára terített foltos takaró éppúgy a körkép része volt, mint a közeli buszmegálló vagy az út menti fák.
Arcát mély ráncok szelték át, haja ősz volt, de dús, és gondosan hátrafésülte, mintha meg akart volna őrizni valamiféle méltóságot.
„Jó napot, Sanyi bácsi!” – köszöntötte néha egy-egy járókelő, főleg az idősebbek. Még emlékeztek rá, hogy a közeli gimnáziumban dolgozott gondnokként, és mindig volt egy kedves szava a diákokhoz.
Sanyi bácsi azonban nem válaszolt. Csak bólintott, és visszatért a gondolataihoz.
Egy szerdai napon történt, amikor a nap épp csak áttört a felhőkön, és a város porát aranyfény vonta be, hogy egy fiatal nő megállt előtte. Harminc év körüli lehetett, hosszú barna haját összekócolta a szél, barna bőrdzsekit viselt, ami nem illett a tavaszi időhöz. Sanyi bácsi csak később tudta meg a nevét: Eszter.
– Jó napot, bácsikám – mondta a nő határozott, de barátságos hangon.
– Jó napot, kisasszony – válaszolta óvatosan Sanyi bácsi, miközben egy pillantást vetett az idegenre.
– Meghívhatom ebédre?
– Ebédre? – kérdezte hitetlenkedve.
– IGEN. Ismerek egy jó helyet az utca sarkán, finoman főznek, és nem kérdeznek túl sokat.
Sanyi bácsi a nőre nézett. Nem tűnt gúnyosnak vagy sajnálkozónak. Csak… kíváncsi volt. És ez szép volt.
– Nincs pénzem, ha ez kerül valamibe – morgott halkan.
– Nem kérdeztem – vont vállat Eszter. – Cserébe csak társaságot kérek. A főnököm szerint túl gyakran ebédelek egyedül.
Ez mosolyt csalt az öregember arcára.
– Hát, ha csak ennyiről van szó, akkor rendben van – mondta, és lassan felállt.
A kis étterem, ahová beléptek, melegséget sugárzott. A kockás abroszok, az otthonos illatok és a felszolgáló harsány köszönése egy olyan világot idéztek meg, amit Sanyi bácsi régóta mélyen eltemetett magában.
– Két gulyáslevest és két palacsintát szeretnék desszertnek – mondta Eszter. – Szereti?
– Mindig is szerettem a palacsintát – bólintott az öregember.
– Mióta él az utcán, ha megkérdezhetem?
Sanyi bácsi hosszasan az ablakon át nézett.
– Négy éve. De igazából másfél éve vagyok teljesen egyedül. Előtte volt egy pincém, ahová elbújhattam. Aztán lebontották a házat.
– És a családja?
– A feleségem tíz éve meghalt. A fiam… külföldre ment. Azóta nem hallottam róla.
Eszter bólintott. Nem sajnálkozott, nem sóhajtott empatikusan, mint mások. Csak nézett. Ez késztette Sanyi bácsit arra, hogy egy kicsit jobban megnyíljon.
– A gimnáziumban dolgoztam gondnokként. – Család? A sárga épület, a templom mögött.
– Nyolc éve jártam ott – mosolygott Eszter. – Maga volt az, aki az éhes diákoknak almát osztogatott?
– Az voltam – nevetett fel először az öregember.
Az asztalt lassan betöltötte a leves illata. A pincérnő kihozta a rendelést, és Sanyi bácsi mélyet sóhajtott, amikor megkóstolta.
– Mint otthon – mondta. – Mint az anyám főztje.
Eszter nem sietett. Hagyta, hogy a múlt árnyai lassan beússzanak az utca sarkából.
– Miért nem kér segítséget? – kérdezte aztán halkan.
– Mert általában nem szoktam kérni. És amikor mégis kértem, csak ígéreteket kaptam. De azokból nem lehet vacsorát főzni.
– És ha én segítenék? Nem ígéretekkel, hanem tettekkel?
Sanyi bácsi szeme megtelt könnyel. Oldalról a fiatal nőre pillantott.
– Azt hiszed, megéri egy újabb öregemberre vesztegetned az idődet?
– Nem vesztegetem – válaszolta Eszter halkan. – Visszaadom azt az almát.
A következő napokban Eszter szinte minden délután visszatért Sanyi bácsihoz. Nem mindig ebédeltek együtt: néha csak egy kávét hozott neki, máskor egy meleg pulóvert vagy egy friss újságot. De a legfontosabb dolog, amit mindig magával vitt, az a figyelem és a türelem volt.
Egy nap leült mellé a járdára, és egy dossziét tett le elé.
– Mi ez? – kérdezte Sanyi bácsi bizalmatlanul.
– Egy segélykérelem, egy orvosi vizsgálati kérvény és egy ideiglenes szálláskérelem. Mindet kitöltöttem, csak alá kell írnia.
– Te… mindezt értem találtad ki?
– Mindenkinek szüksége van valakire, aki elindítja a lavinát – felelte Eszter. – Most már csak le kell lökni a hegyoldalon.
Sanyi bácsi sokáig nézte az iratokat. Ujjai remegtek, amikor megfogta a tollat.
– Ez több, mint amit bárkitől kaptam az elmúlt tíz évben – mondta halkan. – Miért csinálod ezt, Eszter?
A fiatal nő lehajtotta a fejét.
– Tudja, amikor a szüleim elváltak, és apám elment, egy ideig senkiben sem tudtam megbízni. Akkoriban egy idős gondnok mindig azt mondta nekem: „Kislány, az élet sosem azt adja, amit kérsz, hanem azt, amit elbírsz.” Az te voltál.
Sanyi bácsi szeme megtelt könnyel.
– Azt sem tudtam, hogy emlékszel rám.
– Most visszaadom, amit akkor kaptam – mondta Eszter.
Új cím, új élet
A folyamat gyorsabban lezajlott, mint gondolták. Három héttel később Sanyi bácsi már egy tiszta, meleg szobában élt egy idősek otthonában. Volt ágya, szekrénye, és – ami furcsán újdonság volt számára – saját postaládája is.
Eszter egy kis rádióval lepte meg, és minden héten új könyveket hozott neki, amiket az antikváriumból válogatott. Az öregember lassan újra elkezdett bízni másokban – és önmagában is.
Egy délután a gondozónő megállította őt, kezében egy borítékkal:
– Sanyi bácsi, levele jött.
Sanyi bácsi összevonta a szemöldökét. Nem számított rá, hogy bárkitől is levelet kapna. A borítékon külföldi bélyeg volt.
Reszkető kézzel bontotta fel. Az írás ismerős volt.
„Nem tudom, megkapod-e ezt a levelet, de ha igen, kérlek, bocsáss meg. Sok éve nem beszéltünk. Akkor dühös és vak voltam. Most már én is apa vagyok. Értem.
Egy barátom látta a neved egy segélyszervezet listáján. Ha tényleg te vagy az, kérlek, válaszolj.
Szeretnélek látni.
Ádám.”
Sanyi bácsi hosszú ideig mozdulatlanul ült. Nem szólt, nem sírt – csak nézte az asztalt, mintha a világ most először adott volna neki valamit, amiben már nem mert reménykedni.
Este, mint mindig, Eszter meglátogatta őt.
– Mi a baj, Sanyi bácsi? – kérdezte azonnal.
– Levelet kaptam a fiamtól – mondta, és odaadta neki a papírt. – Válaszolt. És most ő is nézi.
Eszter finoman bólintott.
– Akkor itt az ideje, hogy te írj neki.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Mondd el, amit az első napon mondtál: „Nincs mit mondanom.” Az igazság mindig elegendő.
Epilógus – A pad a parkban
Két hónappal később, egy nyári reggelen, két ember ült egymás mellett egy padon a város parkjában. Egy idősebb férfi, tiszta ingben és rendezett hajjal, és egy fiatal nő, aki nevetett, miközben a másik mesélte a történetét.
Egy fiatal férfi közeledett a park másik oldaláról, a kisfiával. A fiú futott a pad felé.
– Nagypapa! – kiáltotta, és Sanyi bácsi térdére vetette magát.
A fiatal férfi lassan közeledett. Eszter felállt, és helyet csinált neki. Ádám csendben bólintott, majd leült az apja mellé. Nem kellett beszélniük. Az ölelés, a jelenlét, maga a pillanat volt a válasz.
Eszter csendben távozott, és a háttérből figyelte, ahogy Sanyi bácsi lassan visszanyeri azt, amit elvesztett: nem pénzt, nem házat, hanem a legfontosabbat: az emberi méltóságot.
