Réges-régen, egy sötét és mély erdőben egy Elijah nevű fiatal fiú egy csapdába esett farkast talált.
A sérült és legyengült állat gyanakvóan morgott, de Elija nem hátrált meg. Lassan közeledett, gyengéden beszélt, és sikerült kiszabadítania a farkas mancsát a vasfogak közül.
A farkas aranyszínű szemeivel ránézett, majd hangtalanul eltűnt a fák között. Elijah visszatért a mindennapi életéhez, de gyakran eszébe jutott az a különös pillantás, amely szinte… emberinek tűnt.
Eltelt tíz év.
Egy rettenetes éhínség sújtotta Elijah városát. Az állatok elmenekültek a vidékről, a földek elszáradtak, és az emberek bizalmatlanná, erőszakossá és éhessé váltak. Egy éjjel, miközben Elijah a rengetegbe merészkedett bogyók vagy gyökerek után kutatva, susogást hallott a háta mögött. Éberen megfordult.
Egy hatalmas, tekintélyt parancsoló farkas állt ott, fekete szőrében szürke csíkokkal. Nem morgott. Várt.
Elijah lassan hátrált, de az állat tett egy lépést előre, aztán még egyet. Minden várakozással ellentétben a farkas elfordította a fejét, mintha azt mondaná: „Kövess!”
Valami megmagyarázhatatlan biztonságérzettől vezérelve Elijah követte.
A farkas egy rejtett tisztásra vezette, amelyet tüskés bozótok védtek. Ott, az éhínség közepén egy kis paradicsomi sziget maradt fenn: tiszta patak, bőséges bogyók és békés vadállatok.
Akkor Elijah megértette.
A farkas visszatért. Nem ösztönből, hanem hála miatt.
És az erdő csendjében emberek és állatok egy ősi egyezséget pecsételtek meg – a tisztelet és az emlékezés egyezségét.
Hetekig Elijah titokban visszatért a tisztásra. Soha nem vitt el többet, mint amennyire szüksége volt. Minden alkalommal ott volt a farkas is, figyelve őt a fák árnyékából. Lassan, különös barátság alakult ki köztük – a csend, lassú mozdulatok és kölcsönös bizalom barátsága. Néha Elijah halkan beszélt, a farkas pedig hallgatta, anélkül hogy közelebb jött volna.
Egy reggel Elija gyökereket és egy kis vizet vitt vissza a faluba. Amikor elmesélte furcsa felfedezését, senki sem hitt neki. Néhányan bolondnak nevezték, mások követni akarták, hogy elfoglalják a tisztást.
De amikor megpróbálták követni, maga az erdő mintha elutasította volna őket. Az ösvények járhatatlanná váltak, a tüskék megkarcolták a bőrüket, és az árnyakban megbúvó zajok elijesztették őket. Csak Elijah találta meg újra a tisztást – nem erővel, hanem az állattal kialakított kötelék által vezérelve.
Egy napon, ahogy közeledett a tél, Elijah a hóban fekve találta a farkast, aki már alig lélegzett. Számára is elmúltak az évek. Pofája őszbe borult, szemei elhomályosultak. Elijah letérdelt mellé, és kezét a farkas fejére tette. A farkas békésen lehunyta a szemét, és utolsó leheletével kilehelte a lelkét.
De valójában nem halt meg meg.
A következő tavasszal a tisztás átalakult. Ott, ahol a farkas feküdt, egy nagy fa nőtt ezüstös levelekkel – olyan, amilyet még soha senki nem látott. Az állatok békében gyülekeztek ott, a növények bőségesen nőttek, s még a madarak is édes és különös dallamokat énekeltek.
Elijah élete végéig e fa közelében maradt. Azt mesélik, hogy amikor utoljára lehunyta a szemét, egy fiatal szürke farkas jelent meg a reggeli ködben, és őrködött mellette, míg el nem halt a lélegzete.
Attól a naptól fogva a tisztást „A Szövetség Erdejének” nevezik, és úgy tartják, hogy azok, akik tiszta és alázatos szívvel merészkednek be oda, még mindig hallhatják a szélben egy ember suttogását… és egy hűséges farkas nesztelen lépteit.
Ma in realtà non morì.
La primavera successiva la radura si trasformò. Dove giaceva il lupo cresceva un grande albero dalle foglie argentate, che nessuno aveva mai visto. Gli animali venivano lì in pace, le piante crescevano in abbondanza e perfino gli uccelli cantavano dolci e strane melodie.
Elia rimase vicino a quest’albero fino alla fine dei suoi giorni. Si racconta che quando chiuse gli occhi per l’ultima volta, un giovane lupo grigio apparve nella nebbia mattutina, vegliando su di lui finché non gli mancò il respiro.
Da quel giorno, la radura è nota come “Bosco dell’Alleanza” e si dice che coloro che vi si avventurano con cuore puro e riverente possano ancora sentire, nel vento, il sussurro di un uomo… e i passi silenziosi di un lupo fedele.
