Az öregedés félelmetes dolog. Minden írott és íratlan törvény szerint az idősek tiszteletet és figyelmet érdemelnek. Tapasztaltak, bölcsek… mégis, ahelyett hogy tisztelnék őket, gyakran elhagyják, fölöslegesnek tartják, és elfelejtik őket. A gyerekek eltűnnek az életükből, csak arra emlékeznek, hogy mit vihetnek el.
Az idős szülők egyedül szenvednek, megbetegszenek, és nem tudják, kihez forduljanak segítségért. A nagymama a szobában ült, és zoknit kötött. A menye kopogás nélkül lépett be. – Mama, készülj, indulnunk kell. – Nem szóltál előre, kislányom – válaszolta szomorúan a nagymama.
Megértette, hová viheti a menye, de egy kis reménnyel mégis megkérdezte: – És hová?
– Majd meglátod – mosolygott a menye –, szerintem tetszeni fog.
A nagymama nem szólt semmit, felesleges lett volna. Még emlékezett arra az időre, amikor a fia életben volt, és a menye még magyarázkodott a tetteiért.
De amikor a fia megbetegedett, hatalmas pénzösszegek kellettek a kezelésére. A nagymama eladta a saját lakását a fia gyógykezelésére, de hiába.
Most a menye és a fia lakásában élt.
Útközben a nagymama majdnem elsírta magát. Mégis sikerült visszatartania a könnyeit.
A menye egy faluba vezette az autót, ahol saját házat vásárolt.
Eszébe jutott, hogy a férje egyszer azt mondta: az anyjának az volt az álma, hogy legyen egy saját háza vidéken – és a menye úgy döntött, valóra váltja ezt az álmot.
A nagymama örömkönnyeket hullatott, amikor meglátta.
