A rab utolsó kívánsága az volt, hogy utoljára láthassa a kutyáját: de amint az belépett a cellába, valami furcsa történt.
Az utolsó kívánsága a végső ítélet előtt, amely az életének végét jelentette, az volt, hogy láthassa még egyszer a német juhászát. A rab csendes belenyugvással fogadta sorsát.
Tizenkét éven át, napról napra, egy hideg cellában, a B-17-es cellában ébredt. Azzal vádolták, hogy megölt valakit, ártatlanságát esküvel vallotta, de senki sem hallgatta meg. Eleinte küzdött, panaszt nyújtott be, ügyvédeket fogadott, de idővel egyszerűen feladta a harcot, és várta az ítéletet.
Egyetlen dolog aggasztotta az egész évek alatt: a kutyája. Az embernek nem volt más családja. A német juhász nem csupán háziállat volt: a családja, a szerelme és az egyetlen lény, akiben megbízott. Egy rab találta meg, amikor még kölyökkutya volt, reszketve egy sikátorban, és attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettek.
Amikor a őr egy papírt hozott, amelyben a rab utolsó kívánságait kérte, az ember nem kért sem ínyenc ételt, sem szivart, sem papot, mint sokan szokták. Csak halkan ezt mondta:
„Látni akarom a kutyámat. Utoljára.”
Eleinte a személyzet kételkedett. Vajon ez egy machiavellista terv? A kijelölt napon, az ítélet előtt, kivezették. Az őrök szigorú felügyelete alatt találkozott a kutyájával.
Amikor a juhászkutya meglátta gazdáját, elszakadt és felé szaladt. Ekkor az idő megállt.
De a folytatás mindenkit meglepett. Az őrök ott álltak bizonytalanul, nem tudták, mit tegyenek. 😲🫣 Folytatás az első kommentben 👇👇
A kutya kiszabadult az egyik rendőr markából, és hevesen nekiesett a gazdájának, mintha egyszerre akarna megszabadulni a tizenkét évnyi teher alól.
Bevetette magát a karjaiba, ledöntötte, és először évek óta a rab nem érezte sem a hideget, sem a láncok súlyát. Csak a meleget.
Erősen szorította a kutyát, arcát a vastag szőrébe temette. A könnyek, amelyeket egész évek alatt nem engedhetett meg magának, kitörtek.
Hangosan sírt, szégyen nélkül, mint egy gyermek, és a kutya halkan nyüszített, mintha ő is érezné, hogy kevés idejük van.
„Te vagy a lányom… a hűségesem…” suttogta, még szorosabban ölelve. „Mit fogsz csinálni nélkülem?”
A keze remegett; újra és újra simogatta a hátát, mintha minden részletet meg akarna jegyezni. A kutya odaadó tekintettel nézett rá.
„Bocsáss meg… hogy egyedül hagytalak,” törött meg a hangja, rekedten. „Nem tudtam bizonyítani az igazságot… de legalább szükséged volt rám.”
Az őrök mozdulatlanok maradtak, sokan elfordították a tekintetüket. Még a legszigorúbbak sem tudtak közömbösek maradni: előttük nem egy bűnöző állt, hanem egy ember, aki életének utolsó pillanataiban a világon a legfontosabb dolgot tartotta a kezében.
Felemelte a szemét az őrre, és törött hangon mondta:
— Vigyázz rá jól…
Megkérte az őrt, hogy vigye haza a kutyát, és megígérte, hogy nem fog ellenállni, elfogadja a büntetést.
Ekkor a csend elviselhetetlenné vált. A kutya ismét hangosan, élesen ugatott, mintha tiltakozna a közelgő esemény ellen.
És a rab még egyszer átölelte, szorosan magához szorította, ahogy csak egy ember tud, és örökre búcsút intett neki.
