Loki és én a legjobb barátnők voltunk már jóval azelőtt, hogy ő — a leendő férjem — belépett volna az életembe.
Együtt éltünk át minden fontos pillanatot: amikor megkérte a kezem, amikor összeházasodtunk, és amikor megtudtam, hogy gyermeket várok.
Loki mindig mellettem volt — hűségesen, érzékenyen, mintha a lelkem része lett volna.
A férjemmel soha nem jöttek ki egymással. Ő soha nem mutatott érdeklődést a kutya iránt: nem etette, nem játszott vele, nem simogatta. Mindezt én tettem — szeretettel és hálával, mert ez a kutya velem volt, amikor senki más nem volt.
Amióta megtudtuk, hogy terhes vagyok, Loki megváltozott. Új kedvenc elfoglaltsága lett: mindig mellettem maradt, a fejét a hasamra tette, és mintha hallgatta volna, ahogy az új élet növekszik bennem.
Néha, amikor a baba rúgott, örömteli ugatással reagált, mintha velem együtt örülne.
De amint a férjem odajött, hogy megérintse a hasamat, vagy megsimogasson, Loki azonnal morgott, közénk állt, és megvédett engem. Egyszer még a kezébe is harapott. Akkor azt hittem, csak féltékeny, vagy a babát védi.
Tévedtem.
A szülés után végre megtudtam a szörnyű igazságot, amit a kutyám már régóta tudott, és próbált jelezni nekem — de én nem figyeltem rá.
Egy nap, a szülés után, amikor a férjem a fürdőszobában volt, elővettem a telefonját, csak hogy beállítsak egy ébresztőt. Véletlenül megnyitottam az üzeneteit az anyjával.
A szívem megállt, amikor ezt olvastam:
„Nem akarom ezt a gyereket. Úgyis őt fogja választani, nem engem. Néha arra gondolok, mennyivel könnyebb lenne, ha soha meg sem születne. Utálom…”
Megdermedtem, mozdulni sem tudtam. Akkor minden világossá vált.
Loki már régen érezte a gyűlöletét, mielőtt én magam megláttam volna. Tudta, hogy a férjem ártani akart a babának.
Ő nemcsak engem védett — hanem a gyermekem életét is.
Most, amikor a fiam megsimogatja az orrát, mindig arra gondolok: ha ő nincs, talán a kisfiam sem lenne ma itt.
