Egy férfi megmentett egy sérült gorillát az erdőből: sok évvel később újra találkoztak, és a vadállat viselkedése mindenkit megdöbbentett.
Egy férfi megmentett egy sérült gorillát az erdőből, amikor az még csak egy aprócska baba volt. A gorilla nedves fűben feküdt mozdulatlanul, lábán sérüléssel. A kisbaba alig lélegzett. A férfi nem tudott elmenni mellette; óvatosan bebugyolálta az esőkabátjába, és hazavitte.
Gondoskodott róla: kötözte a sebeit, cumisüvegből etette, a kandalló mellett melegítette, és úgy beszélt hozzá, mint egy gyerekhez.
A gorilla gyorsan ragaszkodni kezdett a megmentőjéhez – és ez kölcsönös volt. Több hónapon át éltek együtt, a gorilla pedig fokozatosan nőtt, erősödött, hatalmas lett, de a tekintete meglepően szelíd maradt.
Azonban a törvény megtiltotta, hogy vadállatokat háziállatként tartsanak. Egy nap a szomszédok észrevettek egy nagy állatot az ablakuknál, és jelentették az esetet.
Másnap az állatvédelmi hatóság emberei megjelentek a férfi otthonában. A férfi könyörgött nekik, hogy ne vigyék el az állatot, azt állítva, hogy soha senkinek nem ártott – de a döntés már meg volt hozva.
A gorillát elszállították, és az idős férfi üres házban maradt. Hosszú ideig ült a gorilla üres ketrece mellett, simogatta a régi kötelet, amivel az állat játszott, és sírt – képtelen volt elfogadni a veszteséget.
Évek teltek el. A gorillát egy közeli állatkertbe vitték, ahol gyorsan alkalmazkodott új környezetéhez. A gondozók megdöbbentek az értelmén és nyugalmán: sosem volt agresszív, és különös figyelemmel figyelte az embereket.
Közben az idős férfinál agydaganatot diagnosztizáltak. A betegség gyorsan súlyosbodott, és az orvosok semmi esélyt nem adtak – talán egy hónap, esetleg kettő. Alig tudott kikelni az ágyból, nehezen evett és beszélt, de egy gondolat nem hagyta nyugodni: még egyszer, utoljára látni akarta a barátját – a gorillát.
Történetét a helyi újság is megírta, és az állatkert vezetősége – mélyen meghatódva – úgy döntött, teljesíti utolsó kívánságát. A találkozás napján a férfit hordágyon vitték be az állatkertbe, betakarva egy takaróval. Alig lélegzett, szeme félig nyitva volt – de boldog volt. A gondozók kinyitották a kaput, és óvatosan bevezették a kifutóba. A gorilla a sarokban ült, háttal fordulva.
Ahogy meghallotta a halk köhögést, megfordult. Néhány másodpercig hitetlenkedve nézte az embert. Aztán lassan elindult felé, nehéz léptekkel. A gondozók lélegzet-visszafojtva figyeltek.
Biztosak voltak benne, hogy a gorilla ennyi év után már nem fog emlékezni az öregemberre, ezért kéznél tartották az altatót – a biztonság kedvéért.
A gorilla odaért a férfihoz, lehajtotta a fejét, majd hirtelen valami olyat tett, ami mindenkit megdöbbentett. 😨😱 (Folytatás az első kommentben 👇👇)
A gorilla gyengéden megérintette a kezét, megszagolta, majd mély, hosszú hangot adott ki – mintha nyögött volna –, és hirtelen átölelte a férfit a két hatalmas karjával.
Nem csak egyszerűen megölelte – úgy tartotta, mintha attól félne, hogy megint elveszíti. A szeme csillogott, a légzése felgyorsult, és halkan morgott, mintha sírna.
Az öregember felemelte a kezét, megsimogatta a gorilla fejét, és halványan elmosolyodott.
Senki sem tudta visszatartani a könnyeit. A gorilla leült mellé, nem engedte el, előre-hátra ringatózott, halkan, szinte emberi hangokat adott ki – mintha beszélne hozzá.
Néhány perccel később az öregember lehunyta a szemét – és a gondozók megértették, hogy örökre elaludt.
A gorilla még sokáig mozdulatlanul ült mellette, és amikor a személyzet megpróbálta elszállítani a testet, nem engedte – morgott, megvédte őt, egészen addig, amíg meg nem győződött róla, hogy óvatosan és tisztelettel vitték el.
