Minden nap egy hetvenéves nyugdíjas férfi betért ugyanabba a hentesüzletbe, és negyven kiló marhahúst rendelt.
A hentes, akit egy ilyen nagy rendelés igencsak meglepett, egy nap úgy döntött, utánajár, mihez kezd valójában az idős ember ennyi hússal – és amit felfedezett, minden képzeletét felülmúlta.
Az öregasszony alacsony és görnyedt volt, kopott kabátba burkolózva; ráncos kezei egy horpadt fémkocsit szorítottak.
– „Negyven kiló, mint mindig” – mondta, miközben egy köteg bankjegyet tolt a pultra.
A fiatal hentes csendben mérte a hússzeleteket, képtelen volt leplezni a döbbenetét.
Negyven kiló – minden nap.
Eleinte azt hitte, az asszony egy nagy családot etet, de a hetek múltak, és a szokás nem változott.
A nő alig beszélt, sosem nézett a szemébe, és furcsa, fémes szagot árasztott magából, amely a rozsdára és a bomlásra emlékeztette.
Hamarosan pletykák kezdtek keringeni a piacon:
– „Biztosan egy kutyafalkát etet.”
– „Nem, én úgy hallottam, titkos éttermet vezet valahol.”
– „Vagy talán tele van a fagyasztója hússal a télre.”
A hentes legyintett a szóbeszédre, de a kíváncsisága nem hagyta nyugodni.
Végül egy fagyos estén úgy döntött, követi.
Megvárta, míg elindul, ahogy a nő a nehéz kocsiját húzta a havas utcákon.
Lassan, de határozottan haladt, egészen a város pereméig.
Elment elhagyatott garázssorok mellett, majd végül megállt egy régi, omladozó gyárépület előtt, amely több mint tíz éve zárva volt.
Az asszony a hússal együtt besurrant az épületbe, és eltűnt az árnyékban.
Húsz perccel később újra előbukkant – immár üres kézzel.
Másnap ugyanez megismétlődött.
A harmadik este a hentes nem tudta tovább fékezni kíváncsiságát, és követte őt befelé.
A levegőben baljós szag terjengett: vér, vas és valami vad, állati illat.
Aztán egy mély, morgó hang hasított a csendbe, amitől a hentes hátán végigfutott a hideg.
A fal egyik repedésén át benézett – és megdermedt.
A hatalmas, barlangszerű csarnokban négy óriási oroszlán volt.
Aranyszínű szemeik fénylettek a gyér világításban.
A padlót csontok és húsmaradékok borították.
Egy sarokban, egy szakadozott karosszékben ült az öregasszony, miközben az egyik vadat simogatta, és halkan suttogta:
– „Csak nyugalom, drágáim… hamarosan újra harcolnotok kell… az emberek jönnek majd, hogy nézzenek titeket…”
A hentes összeroskadt, elakadt lélegzettel.
Az egyik oroszlán felbőgött, és az egész épület beleremegett.
Az asszony a fejéhez kapott.
– „Mit keres itt?!” – morogta, hangja inkább állati volt, mint emberi.
A hentes rémülten rohant ki, és értesítette a rendőrséget.
Amikor a rendőrök megérkeztek, a teljes igazság kiderült.
A nő valaha zoológus volt, és a helyi állatkert bezárása után magához vette a megmaradt oroszlánokat, hogy „megmentse őket az éhhaláltól”.
Az évek múlásával azonban a kétségbeesés és a kapzsiság eltorzították a szándékait.
