Egy férfi megmentett egy sebesült nőstényfarkast és a kölykét, mit sem sejtve arról, ami másnap fog történni: az egész falu megrémült a jelenettől.
Az a tél rendkívül zord volt, a hó derékig ért, és éjszakánként üvöltések visszhangoztak. A falusiak kerülték az erdőt, kivéve, ha valami feltétlenül szükséges volt. Veszélyesnek számított: az ember belesüppedhetett a hóba, megfagyhatott, eltévedhetett, vagy – ami még rosszabb – farkasnyomokba botolhatott.
De néha nem volt választási lehetőség. Amikor a föld alatti vízvezetékek megfagytak, és a víz már nem jutott el a házakhoz, a férfiak egyikének be kellett mennie az erdőbe, hogy kitisztítsa a régi csöveket.
Aznap is így történt. Egy férfi, aki hozzászokott a kemény téli munkákhoz, vállára vette a szerszámokkal teli, nehéz hátizsákját, és elindult. A fagy marta az arcát, a hó ropogott a léptei alatt, de elszántan haladt előre.
Útja felénél, egy hatalmas, hóval borított mezőn, sötét alakot pillantott meg. Először azt hitte, hogy egy eltévedt juh vagy egy elhagyott zsák az. De minél közelebb ért, annál világosabb lett: farkas volt.
Már épp visszafordult volna, hogy elfusson, amikor észrevette, hogy a farkas mozdulatlan. Egy kis kölyök futkosott mellette, nyomorultan nyüszített, az orrát anyjához dörzsölte és próbálta nyalogatni.
A férfi figyelt. A farkas hangosan, akadozva lélegzett. Úgy tűnt, az állat csapdába esett.
Persze, hogy félt. Hiszen mindenki tudja: a sebesült ragadozó kiszámíthatatlan. De a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Továbbmenni anélkül, hogy bármit is tenne? Hagyni meghalni? Még ha farkasokról volt is szó… ez egyszerűen nem lett volna helyes.
Levette a hátizsákját, lassan letérdelt, és igyekezett nem tenni hirtelen mozdulatokat. Megvizsgálta a sebet. Az állat életben volt.
Elővette a kését, elvágta a drótot, amelybe a farkas láthatóan beleakadt, majd alkohollal fertőtlenítette a sebet, és ráterítette régi kabátját, hogy melegen tartsa az állatot.
Amikor a farkas kinyitotta a szemét, a férfi óvatosan felállt, és folytatta útját az erdő felé, anélkül hogy hálaadást várna. A vadállat vadállat marad. Jót tett – és ez elég kellett legyen.
Azt hitte, itt véget ér a történet, de másnap az egész falu megdöbbent attól, amit aznap reggel látott.
Emberek rohantak az utcára, némelyek sírtak, mások idegesen keresztet vetettek. A férfi kiment, és látta: farkasnyomok mindenhol az úton, a tyúkólak feldúlva, talán csak öt maradt a húsz tyúkból. A havon: vér, tollak, kosz. Egy egész falka nyomai a házak körül.
Kiderült, hogy a farkasok éjjel jöttek be a faluba. Nem véletlenül. Egy nyomot követtek. Az ember szagát – azt, amit a férfi előző nap a sebesült nőstényfarkasra hagyott. A falka felismerte, megérezte az emberi szagot, és egyenesen a faluba rohant.
Egész éjjel kóboroltak, az ablakoknál üvöltöttek, megpróbáltak bejutni a pajtákba, és rettegésben tartották a falusiakat. Majdnem el is rángattak egy férfit a kezénél fogva, amikor az kiment megnézni, mi van a kutyákkal.
A falusiaknak ezért puskákkal és fáklyákkal kellett felfegyverkezniük, hogy visszakergethessék a farkasokat az erdőbe. Néhány állatot le kellett lőni; különben nem mentek volna el.
Íme, így van ez: jót teszel, és ezt kapod cserébe…
