Húsz évnyi erdészszolgálat alatt azt hittem, már mindent láttam. Tüzeket, orvvadászokat, sebesült állatokat, az emberi kegyetlenséget – már semmi sem lepett meg. De azon a jeges reggelen tévedtem.
Becsaptam a régi autóm ajtaját. A hideg levegő azonnal megcsapta az arcomat, és megborzongtam.
Úgy ismertem azokat a helyeket, mint a tenyeremet: minden ösvényt, az erdő minden szélét, minden kidőlt fatörzset. Mégis, azon a napon valami megmagyarázhatatlan érzés vett körül – egy nyugtalanító érzés, mintha maga az erdő figyelmeztetni próbált volna.
Letértem egy majdnem elfeledett ösvényre, és ekkor egy hang szorította össze a szívemet: nem egy állat üvöltése volt, és nem is ugatás, hanem egy kicsi, éles, megtört kiáltás, tele fájdalommal és kétségbeeséssel.
Leállítottam a motort. A csendben, ami utána következett, a hang újra megszólalt – tisztábban, még szívszaggatóbban. Nem egy csapdába esett állat hangja volt. Valami más volt.
Felkapcsoltam a lámpát, és beléptem az aljnövényzetbe. A nyöszörgés egyre közelebbről hallatszott. Egy kanyar után megláttam.
Egy apró kölyökkutya volt, alig lehetett több mint egy hónapos. Reszketett, piszkos volt, és egy régi zsák mellett kuporgott. Sötét szemei megingattak. A kicsi úgy kapaszkodott a zsákba, mintha védené, és halkan nyöszörgött minden alkalommal, amikor megmozdultam.
Óvatosan közelebb léptem; a kölyök azonnal összegömbölyödött, készen arra, hogy a végsőkig megvédje a „zsákmányát”. Abban a pillanatban megértettem: ez a kutya nem véletlenül került ide, valamit őrzött.
Felemeltem a zsákot. Könnyű volt, furcsa tapintású. Valami mozgott benne. Megfagyott bennem a vér.
Lassan kinyitottam a zsákot. Amikor engedett, megdermedtem. Ott, a szövetbe gömbölyödve, egy apró újszülött feküdt.
Olyan kicsi volt, szinte súlytalan. Egy vékony takaróba volt csavarva, amely átázott és jéghideg volt. A bőre hideg volt, a lélegzete alig volt észrevehető, az ajkai kékek. Már alig sírt, mintha nem lett volna ereje.
A kölyökkutya még közelebb bújt a zsákhoz, minden kis melegét a babának adva. Azonnal megértettem: e kis kutya nélkül a gyermek nem élte volna túl az éjszakát.
Betakartam a saját kabátommal, magamhoz szorítottam a babát, és a kocsi felé rohantam, anélkül hogy éreztem volna a hideget vagy a fáradtságot. A kórházban az orvosok később azt mondták, perceken múlt: a baba a kölyökkutya melegének köszönhette az életét.
Később a rémisztő igazság is napvilágra került. Az anyát gyorsan megtalálták. Rendkívüli szegénységben élt, és éppen a hetedik gyermekének adott életet. Pénz nélkül, segítség nélkül, erő nélkül a legkétségbeesettebb döntést hozta: a babát az erdőben hagyta, abban a reményben, hogy a hideg véget vet annak, amit ő maga nem tudott megmenteni.
